Szimpla bukás

Kergetés virággal

Pedig az alkotók nem szaroztak, a filmben van minden, ami szerintük a sikerhez kell, szenvedés és kergetés, méghozzá duplán. Nem elég, hogy a hősnőt lesittelik a férje megöléséért, elveszik a gyerekét meg a pénzét, ráadásul a férj még csak meg sem halt, viszont vígan él a legjobb barátnővel, kemény az élet. A cselekmény magját a kettős kockázat elve képezi, amely jogi fogalom és annyit tesz, hogy ugyanazért a bűnért nem ítélhetnek el valakit még egyszer. Ergo, ha a férj megrendezi önnön halálát, és ezért anyut gyilkosságért elítélik, akkor a büntetés letöltése után mehet és büntetlenül lemészárolhatja tréfás urát.

Persze nem csak a börtönben önmagát felturbózó anyu üldöz a filmben (hat évig gyúr rendületlenül a bosszúra), de - egy enyhén alkoholista, hycomatos foglár alakjában - neki is nyomában van a törvény. A hajsza ménkű izgalmas, a szereplők annyi nyomot hagynak maguk után, hogy Pityke őrmesternek tíz percébe tellene elkapni és lesittelni az egész bagázst. Ehhez képest Lehman nevelőtisztnek sok napjába, a nézőnek meg majd két órájába kerül, ami elviselhetetlenül sok.

Kergetés vízben

Az alakításokat ne firtassuk, egy megosztott SZOT-díj utóbb még összejöhet: a rendezőnek viszont az se. Az egyébként igen jó névnek számító Bruce Beresford (Miss Daisy sofőrje négy Oscarral) először tévedt a krimi műfajába, és ott rögtön el. A szánalmasan csordogáló izgalmakat rendre giccses tájképekkel és lírai betétekkel dúsítja fel (egy drámainak szánt jelenet után például hosszú ideig csodálhatjuk a lankás dombok övezte öböl alkonyi látképét, ah).

A szegény néző meg zavarba jön ilyenkor, hogy akkor most a röhögnivalón sírjon, vagy a sírnivalón röhögjön. A kritikus ehelyt annyival képes hozzájárulni a közjóhoz, hogy felhívja a figyelmet: ő az a rendező, akinek a krimijeihez tanácsos lesz a jövőben óvatosabban közelíteni.