Az alkoholtilalmi kaland

Múzsák a csók után - Irodalmi est

Amikor a matróz nehéz, döngő léptekkel lejött a lépcsőn, betaszajtotta az ajtót, rácsapott a kocsmapultra, és kért szto gram jablocsnyij szokot­*, majd megfeszülő tricepsszel, merev könyökkel emelve a szájába tolta, összenéztünk, és arra az egy pillanatra beleszerettünk Odesszába. Ültünk az utcaszint alatti kikötői kocsmában, vártuk, hogy négy óra legyen, és végre vehessünk sört, amikor bejött ez a Fülig Jimmy, és azzal a begyakorolt rutinnal döntötte hátra az almalevet, ahogy korábban valószínűleg a deci vodkát nyelte be, egy slukkra. Egyszerre volt morbid és nevetséges a mozdulat. Az egész odesszai kirándulásunk ilyen morbid és nevetséges volt. Életem egyik legnagyobb kalandja.

Úgy kerültünk oda öten, mint a „Ki-tud-többet-a-Szovjetunióról?” verseny budapesti győztesei. Abban az évben az a csúfság esett meg, hogy Budapesten senki sem indult ezen a fontos megmérettesen. Az azonban mégis hogy vette volna ki magát a szovjet elvtársak szemében, ha kiderül, hogy a magyar főváros diáksága ilyen renitens, égett is az ELTE vezetőinek arca, így a Tanulmányi Osztályon keresztül megkeresték azokat, akikről úgy gondolták, a legvagányabbak, és felajánlottak hat hét tanulmányutat a Szovjetunió egyik leginkább zárt városába, Odesszába. Nem volt kérdés, hogyne mentünk volna. Az én delegálásom kicsit necces volt, mert már a gimnáziumban sem voltam KISZ-tag.
Hülyére isszuk magunkat, vázolta Sziládi a jövőt. Ehhez képest mire elindultunk, két apró probléma is beütött: az egyik a csernobili robbanás, a másik Gorbacsov alkoholtilalmi rendelete. De nem volt más lehetőségünk, vagy kirúgnak, vagy megyünk. Így aztán, szüleink aggodalma ellenére, Peregi, Wax, Sziládi, Edit és én útra keltünk a szovjet szocializmusba.

Állt a vonat a Keletiben, legalább ötven tajtrészeg barát búcsúztatott minket – a legocsmányabb kocsmadalokkal. A nagy ordítozás közepette ketten titokban kipakolták Sziládi hátizsákjából az anyai konzerveket, és egy félmázsás sínféket helyeztek az aljára, elfedve a ruhákkal. Sziládi végigkáromkodta az utat, mert kétszer kellett átszállnunk, mi meg Waxszal és Edittel azontúl, hogy ezen sírva röhögtük végig az utazás három napját, komolyan rettegtünk, hogy a határnál melyik hátizsákot pakoltatják ki a fegyveres katonák. Szerencsére azokat jobban érdekelte az én kis kazettás magnóm, amit szigorúan tilos volt a Szovjetunióba vinni, így két másolt zenés polimerem lett a privát vám. Az üzlet lebonyolításánál derült ki, hogy miközülünk senki sem beszél oroszul.
A vagont mindkét végén lehegesztették a határon, voltunk úgy hetven-nyolcvanan, az ország különböző egyetemeiről. A két WC-ből az egyikbe beköltözött egy gyezsurnaja**, akitől aranyáron lehetett teát venni, ha az ember nem gondolt bele abba, honnan van a víz. Úgyis felforrt, legyintettünk.
A sínfék hatalmas ordítás közepette Odessza egyik parkos részén talált új otthonra, Sziládi két hétig csak tőmondatokban kommunikált velünk.

A nemzetközi diákszálló első emeletén – ez volt a luxusemelet – egyből kiderült, hogy igencsak más világba érkeztünk. A padlót valami nehéz, olajos anyaggal kenték fel a bogarak miatt, mindenünk ragadt tőle, és eszméletlen büdösek lettünk napokon belül. Hetente kétszer volt meleg víz néhány óráig, de tusolni és mosni is kellett a hideg vízben, mert együtt éltünk a bogarakkal. Igazi túlélő csótányok mászkáltak rajtunk, az ember eleinte sikítozott, a kaland végére csak flegmán lesöpörtük magunkról és egymásról reggelente. A rossz ajtajú fridzsider volt a csótányok fészke, mert ott melegebb volt, mint a szobánkban.
Demokratikus, koedukált, ajtó nélküli lyukakat kellett használnunk WC néven, de néhány nap alatt megtanulható a gyors, nagyterpeszben ürítés anélkül, hogy az ember kellemetlenül járna...

Az emeleten baráti arab országok diákjai éltek, és a fejlődő világ lázadásaként csakis LGT-t és Omegát hallgattak, lemezjátszóról üvöltetve éjjel-nappal. Erre eleinte büszke voltam, de mára, ha meghallom ezeket a számokat, vakarózni kezdek, sajnálom. Edittel nekünk egy kétágyas szoba jutott, az ablakunk mellett vezetett az esőcsatorna, azon mászott fel mindenki, aki takarodó után érkezett. Viszonylag gyorsan hozzászoktunk, hogy 0 fokban nyitott ablaknál aludjunk. Az éjszakai mászkálás külön bukéja volt, hogy elvileg kijárási tilalom volt érvényben. Amikor a november 7-i ünnepség petárdái becsapódtak a pályaudvar várakozói közé, a járőröző milicisták kicselezése életveszélyes sportunkká vált.

Iskolába kellett járnunk délelőttönként. Az első alkalommal készített felmérő alapján kiderült, hogy a budapesti győztesek orosztudása nulla, konkrétan komoly vita alakult ki arról, hogy a nagy orosz P betűnek hány lába van. Amikor megtudtuk, hogy a lógást úgy tekintik, mintha a pesti előadásokról hiányoznánk, komoly és látványos vakbéltüneteket produkáltam. Egy hét után egy szovjet elvtársnő arról tájékoztatott, hogy bevisznek a helyi kórházba, és ott megműtenek. Láss csodát, azonnal meggyógyultam…

Ennek ellenére egyszerűen nem fért bele az időnkbe, hogy a padban üljünk. Felvettük a helyi ritmust, aminek legjellemzőbb eleme az volt, hogy csapatunk egyik fele beállt egy nagy cucctáskával kedden és csütörtökön a sorba alkoholért. Szép, hosszú, kilométeres sorok kígyóztak ezen a két napon a városban, azon a néhány kijelölt helyen, ahol – esetleg – hozzá lehetett jutni. A csapat másik fele pedig beszerzőkörútra indult, az egyik boltban joghurtot vett, a másikban édes péksüteményt. Az akkori magyar viszonyokhoz képest nagyméretű boltok ajtajába kiraktak egy asztalt, azon volt a napi vásárolható élelem. Egyfajta. Néha tojás is, akkor a sorbanálló asszonyokon hisztérikus izgalom lett úrrá. 

Állítom, hogy sokkal gyorsabban és jobban megtanultunk oroszul, mintha iskolába jártunk volna. Engem pl. az utolsó héten már nem akartak beengedni a szállodába, ahová csak külföldiek járhattak, olyan jól beszéltem. 

Szállodába azért jártunk, mert ott volt pezsgő - üvegje egyharmad szovjet átlagfizetés - és lehetett táncolni. A fejlődő baráti országok diákjainak pedig mértéktelen pénzük volt és egy-egy műsoros kazettáért cserébe fizették a fiúk fogyasztását is. 

A kazettákon Metallica, Pink Floyd, Deep Purple, Ramones, AC/DC, Alice Cooper volt, bár ők jobban örültek volna az ABBA-nak, a magnóm másfél hónapig náluk volt, fizetőeszközként. A Smoke on the Water felcsendülése később is kényszeres összeröhögést váltott ki bennünk, annyit hallottuk Ogyesszában. 

A sorbanállás az életformánkká vált. Várt az ember, mire igényelhetett telefonálási időpontot a postán, majd két nap múlva órákig várhatott a kapcsolásra, ami vagy sikerült, vagy nem. Nekem hatból egyszer jött össze. Várt az ember a buszra, amelyre életerős invalidusok*** hamarabb szállhattak fel, mint bárki a sorból, legyen az kismama, vagy öregasszony. A Nagy Honvédőknek külön üléseik is voltak a buszokon, amelyekre nem ülhetett le más, csak ők. Várt az ember órákig, ha bontott csirke érkezett, amit laposra hengerelve árultak, mint egy lángost és legyek és macskák közül egy zsírpapírban nyújtott át az eladó. Megszámoltuk a felismerhetetlen hús lábait, ha kettő volt, kellett. Marozsennojén, pirogon, borscson**** és édes teán éltünk, viszonylag hamar felfedezve a zugkocsmákat, ahol csak úgy lehetett sört kapni esténként, ha az ember nyelt mellé nyers halat is, brrr. A pancsolt tömény fogyasztása közben reménykedtünk, hogy megmarad a látásunk. 

Wax évekkel később mesélt arról, hogy valami búcsúelőadást tartottunk oroszul a veteránoknak, ahol ő a vers első sora után meghajolt, mert elfelejtette a folytatást, nekem erről semmi emlékem nem maradt, még arról sem, hogy én szerepeltem-e, vagy sem. 

Egyszerűen időtlenül éltünk, nem volt tegnap, sem holnap, a napok csak lemorzsolódtak, a szláv néplélek csehovi lépésképtelensége ötvöződve a szocialista kilátástalansággal, napi életben-maradássá minimalizálta az érzékeinket. 

A képzettebb kelet-magyarországi delegáltak hoztak trapper farmereket és egyéb kurrens cikkeket, azokkal csencseltek. Hogy ez milyen sokat ért, akkor jöttem rá, amikor a közfürdőben megverekedtek az almaillatú zöld szappanomért a másfél mázsás meztelen asszonyok. Álltam a falnak dőlve, sokkolódva, undorodva a röhögőgörcsben, ahogy a nagy fehér testek közt szánkázott a vizes szappan, mintha Ferreri rendezte volna…

A nők két típusba sorolhatók voltak. Az egyik a balerinaalkatú finomarcú, a másik a bajszos nagydarab trampli, de egy dologban nem különböztek: dohányoztak és hatalmasakat köpködtek a utcán. Mi pedig rövid időn belül rutint szereztünk abban, hogy felismerjük a köpés előtti jeleket, a tervezett irányt és félre tudjunk ugrani. 

Egyik sorbanállásnál megismerkedtem egy (még?) élő ellenzékivel. Középkorú tanár volt. Összehajolva, egy fagylaltozóvá alakított volt kocsmában beszélgettünk konspiratívan franciául - hogy ne értsék - arról, mi is van a szólamok mögött. Meséltem neki Londonról, Párizsról, Rómáról, a tengerpartról, a szabad világról, ő pedig a Gorbacsov-reményről, Afganisztánról, tőle hallottam először az azeri-örmény ellentétről. A falak párologtatták az évszázadok beleivódott alkoholillatát, ő rettegett, de csak mondta, mondta, mintegy segélykiáltásként, mintha én elvinném a hangját… szívta a Sopianaemat, mintha az is valahogy a szabadság kis élménye lenne…  A második találkozásunkra elvittem neki az utolsó dobozomat, de nem jött el, pedig megbeszéltük. 

Ogyessza zárt város volt, se ki, se be, a helyieknek is csakis nehezen megszerezhető engedellyel. Épp ezért a legnagyobb élményünk az lett, amikor busszal elvittek minket a moldáv köztársaság fővárosába, Kisinyovba. Nemcsak a nap sütött, hanem kirakatokat is láttunk. Több hét Ogyessza után, mint József Attila a cukrászda előtt a kuglófot, úgy csodáltuk a kirakott gyümölcsöket, a narancs és a citrom színe szürkévé akklimatizálódott létünkben fájó szabadságélményt adott, holott mi tudtuk, hogy rövidesen szabadulunk.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szerepel a hírek közt Ogyessza. Nézem a tudósítások képeit, keresem az ismerős helyeket, és nem találom. Egy nagy, szomorú, szürke város egy-egy életképe él az emlékeimben, jellegzetességek nélkül. Csak arra a csalódásra emlékszem, amit akkor éreztem, amikor Eisenstein híres lépcsőjén először felmentem... Kifejezetten ronda volt. Csak éltünk, túléltünk. A túléléshez ittunk. Alkalmazkodtunk és beilleszkedtünk. Nem voltam helyi múzeumban, az operában és azóta sem tudom, van-e ott egyáltalán mit megnézni.

Amikor elvittek minket a Fekete-tengerre kirándulni, éjszaka eszelős tengeri vihar tombolt, de a hajónak ki kellett futnia, mert „benne volt a tervben”. Döntötte jobbra-balra a nagy tengerjárót a szél, kapaszkodtunk az emeletes ágyak rácsaiba, és röhögtünk a saját halálfélelmünkön. Talán ez az utazás volt a legjellemzőbb. Sötét, rémisztő világ, és e világ közepén hetven kiszolgáltatott magyar diák – köztük én, a rockerlány – dülöngélve táncolt a hajózenekar diszkójára. A zenekart Szavremennij Razgavornak ***** hívták, és ezt sem lehetett ép ésszel, józanul kibírni. Ahogy azt se, hogy nem lehetett kiszállni...

*100 gr (egy deci) almalé, **takarítónő, ***leszerelt katona, itt a Nagy Honvédő Háború volt katonája, ****fagylalt, húsos péksütemény, céklaleves, *****Modern Talking