Nem vénnek való vidék

Ott áll az ajtóban, mered maga elé. Úgy hiszi, pofátlanság lenne kérdeznie. Mindegy is, gondolhatja magában, hiszen egy férfi egyedül is megoldja a baját. Belép a terembe, végigcsattog a padlón, leül a bárpult végébe. Mindenki rossz szemmel néz rá.

A szalon termének fabútorait dohos szag járja át, égetett szesz enyhít az undoron, egyedül a friss bőrmellény illata képes átütni a terjedő bűzön. Egyik sarokban kártyát vetnek, a másikban lapot húznak, de csupán fél szemmel figyelik a zsugát. Nagyjából egy tucat, ennyi rossz arcú ül a sötétben, senki nem a maga dolgával törődik, a piperkőcöt méregetik.

A bárpult végében vár, teste szinte mozdulatlan. Képe beretvált, borosta még nem vetett rajta lepedőt. Gúnyája akár egy divatlap, frissen szabott, makulátlan, a bőrön megpattanó halovány fény szinte villog. Övéhez nyúl, kipattintja a fegyvertartót. A teremben pillanatra megáll a játék. Szeget nem lehetne leejteni úgy, hogy valakit ne kelljen kicipelni miatta. Pisztolyát kihúzza, az asztalra teszi. Számolja a töltényeket, sóhajt, kocogtatja az italos pohár oldalát. A játék lassan folytatódik az asztaloknál, az arcok visszahúzódnak a sötétbe.

A férfi lehet vagy húszéves, mintha a bíró fia volna, el van eresztve. A pénz az egyetlen, amiben nem szenved hiányt. Egyszer túl határozott, ahogy a pisztolyra mered, másszor megremeg keze. Nagyot nyel, majd könnyednek mutatva magát ráhajol a poharára. A csapos, isten lássa lelkét, szólni akar neki, de nincs az a jószándék, amiért kockára tenné, hogy hordó alakú teste szita formáját öltse.

Az idő telik, a reggel déllé hízza magát, de a szalon (már csak fekvéséből adódóan is) sötét, akár a pokol előszobája. Kényelmetlen szagok, kényelmetlen emberek, kényelmetlen ital és kényelmetlen feladat. De egy férfi megteszi, amit meg kell tennie.

Még nincs dél, amikor lassan feltápászkodik. A játék újfent megáll, még a kripta csöndje is zajnak hatna. A férfi elindul az ajtó felé. Három, négy, öt lépés. A pult most mintha messzebb lenne a kijárattól.

Az utcán homokot fúj szemébe a szél. Itt-ott néhány ördögszekér keresi a helyét, két ló az itatót üríti. Lelép a porba, újszülött csizmája belesajdul. A távolban, a domboldalon marhák taposnak. Furcsa idő a terelésre, nem törődik a tőgyesekkel. Nyomukban a cowboyok lóháton baktatnak, majd eltűnnek, talán örökre.

A férfi sosem akart cowboy lenni, most mégis eljátszik a gondolattal. Ellovagolna a gulyával a horizont felé, egyszerű, kemény munka. Szép élet, a maga módján. Aztán szippant a kisváros szagából, a szél homokjából, az eget bámulja, még a felhők illatát is elképzeli. Nyugalom járja át, még egyszer, lehet utoljára.

Az idő várakozik, ő meg áll, nem siet, csak mint a kalauz, aki zsebóráját nézi indulás előtt, várja a jelet.

A napkorong épphogy megkarcolja az égbolt zenitjét, amikor érkezik a jel. Hangos, széles, kongó, réztől zúgó hang a temető szomszédságából.

A sarki ház mögül kilép egy idős alak. Kopott, ronggyá nyűtt hacukában, világvégét bejárt csizmában, tépett szélű kalapban, rendezetlen borostával. Nem temetésére készült. Ránézésre inkább a kocsmába igyekezne, de előbb még elvégzi, amit egy férfinak el kell rendeznie.

A két ember a tér közepére sétál, közöttük a távolság 10-15 méter. A harang már a hetedik hangot ütötte el. Állnak, nézik egymást. A fiatal haraggal, az öreg közönnyel – aki gyakran köszön a túlvilágnak, az már barátságban van vele. Újabb és újabb harangszó, mindjárt a huszadikat üti, aztán a két férfi teste elernyed, majd hirtelen megfeszül.

Csak egyetlen lövés dörren.

A csapos arcán megrándul egy ideg, majd folytatja a poharak törölgetését. Hamarosan nyílik a szalon ajtaja. Csizma csattog a padlón, majd a bárpult végén lévő szék nagyot nyög. Égetett szesz szaga árad. Az árnyékban az egyik asztalnál kártyát vetnek, a másikban lapot húznak. Mindenki elvan a maga dolgával.