Hol van a mennyország?

A Vegyes Kuckó borbeszállítója parkoláshoz mérve szédítő sebességgel vitte fel és egyre feljebb a furgont a padkára. Fél kézzel, az ablakon kikönyökölve manőverezett hátrafelé, miközben, mint egy kappan, túlordította a rádiót. Laza a mankó, Frankó Jankó, csússz alatta át – valahol itt érezte meg az ütközést.

Mi a fa...! – csuklott el Dáriusz hangja, amikor farkasszemet nézett a Transporter seggével, majd eldőlt a Bajcsy-Zsilinszky – Alkotmány utca sarkán, mint egy liszteszsák.

A baj megtörtént, Dáriusz kiterült. Megindult körülötte a sürgés-forgás. A kávéja még ott gőzölgött a szemközti trafódobozon, a Kuckóba csak öngyújtóért ugrott át, a jampik még a limbót himbálták, miközben az ő lelkén már a mocskos flaszter és a túlvilág osztozott. Igazán váratlanul érte a halál. Arra végképp nem számított, hogy életének utolsó pillanataiban egy Vinsantóval koccintó szerelmespár néz rá negédesen, miközben csillogó mészkőfalak és Oia kék kupolás templomai hirdetik a Thálassza Kft. borkínálatát.

Dáriusz önmagát vizslatta felülről: túlsúlyos testén a festékfoltos overallt nézte, lábán a levált talpú munkavédelmi cipőt, a zsebéből kiszóródott aprót és a véres kaparós sorsjegyeket. Elégedetlen volt a vizuális élménnyel, várta, hogy elindulhasson a fényes alagúton, át az örökkévalóságba, ahol képzelete szerint az üdvözültek egyforma gyolcsokba tekerve dicsérik a Mindenhatót. Mire a mentők megkezdték az újjáélesztést, ő már az Égei-tenger fölött repült a vakító messzeségbe.

Fajin – gondolta, amikor a firosztefani Három Harang templomot elhagyva lenézett a kaldera peremére. Na, né! – kiáltott, amikor elrepült Oia falucska Szent György-temploma mellett, és a hófehér toronyból felzúgtak a harangok. Szempillantás, és máris olyan magasan járt, hogy a Kükládok apró kavicsoknak tetszettek, a tenger azúrkékje meg egybeolvadt a horizonttal. Ha ez a mennyország, jöhet – így okoskodott a levegőben tempózva, remélve, hogy még több földöntúli szépség várja. De hirtelen mintha falnak ütközött volna, majd fénysebességgel szippantotta be valami, és csak húzta, míg ki nem köpte az ózdi Hétes telepen.

Csalódottan álldogált Dáriusz a putri közepén. Éjszaka volt, tücskök ciripeltek, odafent a Hold világított. Egy viskóhoz ért, közelebb lépett, látta, hogy az egyik ablakból fény szűrődik, hát rátapadt. Odabent filkóztak, vágni lehetett a füstöt. Az asztal végén a mámija ült, cigaretta lógott a szájából, összeszorított szemmel osztotta a lapokat a díszes asztaltársaságnak, Dáriusz apjának, bátyusoknak, szomszédoknak. Nagy volt a hangzavar. Törték a magot, pálinkáztak, a sarokban valaki kétnegyedes metrumban verte a húrokat. Dáriusz nem értette, mit keres Ózdon, szeretett volna visszatérni a mennyországba, repkedni a hófehér falak fölött az illatos, sós szélben. Bámulta a vidám arcokat, hallgatta a nevetésüket, mígnem egy kupac nyálas szotyihéj alól felsejlett az ismerős kék kupola a kereszttel.

Szutykos viaszosvászon, rohadj meg! Ebben a putriban van a mennyország? – elmélkedett Dáriusz, de abban a pillanatban szívkamrái a Bajcsy-Zsilinszky – Alkotmány utca sarkán újra összehúzódtak.