A halász, aki Jézussal pálinkázott

Tíz éve történt, 2015. április 14-én, kedden. Reggel nem fagyott, a folyó felett enyhe szél fújt. Bárjona Simon a konyhában ült, vékony pengéjű bicskával szalonnát vágott. Falatozott. A kenyeret törte, a hagymát harapta. A kávéspohárban szilvapálinka várakozott. A rádióból zene szólt, lusta pop.

Átugrom Máriékhoz kenyérért. Simon felesége sietve beszélt. Olyan gyorsan, mint aki attól fél, hogy a mondatok a fejébe szorulnak, és napestig a két füle közt zsongnak. Persze az álmokhoz is kellenek szavak, mondogatta, azt is szélsebesen, csak éppen úgy élt, mint aki nem tudja kivárni a gyertyaoltást. A rövid lábú testes asszony fürgén mozgott. Könnyű kabátba bújt, kendőt kötött, a küszöbről még visszaszólt: Ma van az öcséd névnapja, ha találkozol Tiborral, üzenem, hogy Isten éltesse.

Sosem ünnepli, felelte Simon, de már csak az ajtónak beszélt.

A rádióban híreket mondtak. Egy konyakedzett férfihang közölte, hogy az országgyűlés módosította a halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvényt, vagyis 2016-tól a folyókra, a természetes tavakra már nem lehet kiadni kereskedelmi célú halászati engedélyt. Hálót használni is csak rekreációs vagy ökológiai céllal lehet, s bár meghatározott számú eszközzel lehet halászni,

Simon felhajtotta a pálinkát. A szeme bepárásodott. Felállt. Újratöltött. Nézte, ahogyan apró gyöngyök gyűlnek a pohár falához, majd a felest gyors mozdulattal az előző után küldte. Öklét az asztalra tette. Úgy tűnt, mintha támaszkodna, pedig csak az univerzum erejét szívta magába. Nagyokat fújtatott, akár egy bika, a tüdeje szétfeszítette a mellkasát, majd amikor már elegendő energiát gyűjtött, süvölteni kezdett.

Az égből alászálló angyalok hangja suttogás ahhoz képest, ami Simon torkából kiszakadt. Üveg pendült, papír remegett, fém sikoltott, az óralapon egymás mögé bújtak a mutatók.

Simon kirohant a házból, a folyóhoz érve térdre zuhant. Karját az ég felé dobta, úgy üvöltött. Mit akarsz tőlem? Ehhez értek, halász vagyok! Nem várt választ. A könnyei elapadtak. Visszatért a házba.

A konyhában egy idegen ült az asztalnál. Hogyan jött be, kérdezte Simon, mire a férfi azt felelte, hogy az ajtó nyitva állt. Azért jött, hogy segítsen. Simon egy székre rogyott. Rosszkor érkezett, mondta, rajtam nem lehet segíteni. Az anyósom beteg, az asszony többet beszél önmagával, mint velem, a munkámat pedig éppen most vette el az állam.

Sokféleképpen lehet halászni, jegyezte meg az idegen. Simon meglepődve nézett rá, és ezt mondta: Azt sem tudom, kicsoda maga. Az idegen válasz nélkül folytatta, hogy

Kizárt, hogy tudná, hogy ki vagyok, miféle ember, mondta Simon, de az is biztos, ha valamihez nem értek, akkor az a számítógép, az informatika. Halász vagyok, majd csendben hozzátette: azaz csak voltam.

Simon a kredencből tiszta stampós poharat vett elő. Megtöltötte pálinkával. Szilva, tolta az idegen elé. Magának is öntött. Poharát a pohárhoz koccintotta, Isten, Isten.

Az idegen maga elé húzta a poharat. Beleszagolt. Az öcsém főzte, mondta Simon. Pálinkát bezzeg lehet saját gyümölcsből, évente 86 litert. Ki érti ezt a világot… Ami bódít, az tövig nyomva mehet, ami meg rendes ételt tesz az asztalra, azt tiltják. Hogy szakadna rájuk a kupola, amikor a gombokat nyomkodják.

Az idegen is megitta a pálinkát, az üres poharat Simon elé tolta. Volna egy ajánlatom. Simon töltött, és megjegyezte, hogy reméli, ez nem valami multilevör, vagy hogy is mondják, mert akkor inkább csak igyanak. Egyszer már befürdött egy mézes-mázos edényessel, két tucat kukta még most is a fészerben rohad.

Beszélgessünk, Simon, szólt az idegen. Beszélgetünk, aztán meglátjuk, mire jutunk, de érzem, benned van kitartás. Erős vagy, akár a kőszikla.

Így telt el a nap. Beszélgettek, iszogattak, Simon felesége visszatért a kenyérrel, estére tojáslepényt sütött, majd az idegennek ágyat vetettek, és úgy aludtak mind a hárman, az idegen a tisztaszobában, mintha az élet csakis boldog napokból állna.

Simon hajnalban ébredt, kisétált a folyóhoz. A tükörsima víztükröt nézte, és érezte, valami megváltozott. A fészerben lógó hálóira gondolt, és arra, mennyi jó halat fogott. De ha így kell lennie, így lesz. Az élet változás, a változás élet. A kabátot összehúzta magán, s miközben várta, hogy a napsugár a horizonton átvágja magát az éj szövetén, hátul, a tyúkudvar közepén fáradt, rekedt hangján megszólalt a kakas.