The best

A szürke eminenciás lassan kinyitotta a szemét. Érezte, már nincs ott a szájába vezető cső, csak a lábai között a katéter. Holnap felkelek, gondolta, de miért nincs itt senki? Gép kattogott a feje mellett.

– Jó reggelt – csicseregte valaki, akit máris gyűlölt, mint minden nőt –, egy hétig nem tetszett magánál lenni, de most megpróbálunk egy kis leveskét.

Fémes íz nyomult a szájához. Hol a fogsorom, gondolta dühösen, lenyelve egy kortyot. Fájt a torka. Fájt a nyelés. Szólni próbált, de csak hörgött.

– Jaj, ne tessék beszélni, majd holnap már jobb lesz – az utált hanghoz kéz is társult, megemelve a párnáját –, cserélem az infúziót, ne tessék megijedni.

Nem ijedt meg. Mosolyogni kezdett, ahogy egész életében, ha látták. Valós érzelmeit már uralta.

Tisztult a kép, ágy, zöld falak, kórház. Ez rendben is van. De mi az, hogy egy hétig nem volt magánál, hülye ez a kurva. Megmondta a Pista, ez csak rutin, egy kis műtét. Volt egy szabad hétvégéje, ezért feküdt be pénteken.

Fáradtan visszasiklott az álomba.

Másnap már fel tudott ülni, kis segítséggel, a katétert pedig ágytál váltotta. A nyelés is könnyebben ment. Telefont kért.

– Csak egy percre, ez a mi titkunk – adta a nővér a kezébe a saját mobilját.

Elpusztíthatatlan vagyok, suttogta rekedten a hívottnak, akitől megtudta, napokig kómában volt. Rutinműtét, bzdmeg, dühöngött utána, és fejben felírta az orvost is az ellenségek listájára. Hosszú listára került fel a prof, göcögött magában.

Két listája volt, az egyik az ellenségeké, a másik az ostobáké.

A professzor remegő gyomorral vizitelt nála.

– Érthetetlen, vis major, értsd meg – magyarázta a szürke eminenciásnak, akinek résre húzott szemében látta karrierje végét. A nagyember kegyesen intett:

– Bagatell, Pista, túléltem – válaszolta farkasvigyorral. Kinyírlak, tette hozzá magában.

A következő napon furcsa, bizonytalan érzésekkel ébredt. Tíz napja nem tudott a világról. Annyi minden történhetett. Nélkülem nem történhet semmi – váratlan felkiáltása koppant a szoba falán. Egyedül volt. Hosszú évek óta sosem volt egyedül. Ha nem is volt épp mellette senki, akkor is nevek tucatjai kavarogtak a fejében, sakkfigura-emberek, mind az ő manipulációja alapján mozogva. Mindenkit ismert. Mindenkit, aki számít.

Ritka ronda ez a nő, mosolygott a nővérre, aki bejött, és tiszta pizsamát húzott rá.

– Köszönöm, drágaságom, hogy maga milyen csinos, olyan szép lába van, mint Tina Turnernek.

A túlhajszolt ötvenes asszony meghatottan változott azonnal cseléddé, körbeugrálta, már rajongott. Ostoba, pipált a listáján a nagyember. Úgy érezte, meg tudná fojtani, amikor kiderült, az intenzíven nem kaphatja meg a mobilját.

Feküdt a süket szobában, és dühöngött, hogy nincs fészbukja. Évek óta ébrenléte legnagyobb részét mások posztjainak olvasásával, mások kapcsolatrendszerének feltérképezésével töltötte. Nemcsak a posztokat, hanem a reakciókat is átnézte. Profilozott. Ehhez nála jobban senki sem értett. Tudta, ki merre jár, kinek kivel milyen intenzitású a kapcsolata, elejtett félmondatokból bővítette a már meglévő rendszert a fejében. Rendszeresen ráírt azokra, akiknél látta, a szövet szálai gyengülnek, barátian érdeklődve csalta ki az információt. Egész életében ezt tette, de a netes világ mindez elérését jóval leegyszerűsítette.

Tudta mindenki szennyesét, vágyait, függőségeit. Karrierje kezdetén ugyanezt tette társaságban, figyelt, rendszerezett, szimatolt.

Néha egy csípősebb mondattal oda is vakkantott az ostobáknak, ha egy ellenségéről pozitívan nyilatkoztak. Szürke eminenciásként uralta a közgondolkodást. A megfelelő pillanatban pedig, ahogy érdekei kívánták, úgy súgott, döntve életekről, karrierekről. Mindenki sokra tartotta, az ostobái szerették is, aki viszont kiismerte, tudta, hogy valójában egy alattomos skorpió.

Holnaptól rendet teszek, gondolta, és tornáztatni kezdte zsibbadt lábát. You’re simply the best, better than all the rest, dúdolta. Holnap átvisznek a VIP-szobába, és lesz mobilom. You’re simply the best, nevetett fel.

A redőny résein átcsurgó éjszakai fény kékes díszletté festette a szobát.

Nem tudott aludni, ébren figyelte a karjába csöpögő infúziót.

– Elintéztem, hogy vidékről a fővárosba kerülj, munkát adtam, de a választások után kirúgattál, és a helyemre ültél – gördült le egy nagydarab csepp. Politikai váltógazdálkodás, nevetett a szürke eminenciás a sötétben.

– Szerelmet hazudtál, bemutattalak az elitnek, utána meg sem ismertél – érkezett az újabb csepp. Pont erre kellettél, HP vagy, undorodtam tőled, húzta el a száját a beteg.

– Privatizáltam neked több mint tíz céget, kisemmiztél – gurult le egy másik csepp. Túl sokat hittél magadról, legyintett a nagyember.

– Leitattatok és megerőszakoltatok – suttogta a negyedik csepp. Én nem erőszakoltalak meg, tiltakozott a szürke eminenciás. Te fotóztál le, és a képekkel zsaroltál – jött az elhaló válasz.

– Azt ígérted, filmet készíttetsz a férjemről, de eltüntetted a kéziratait – gördült le az újabb csepp. Nyomát sem akartam többé látni, rántott a vállán a nagyember.

– Szerettelek, a gyerekeid anyja vagyok, megcsaltál, és a cápáidat küldted rám a válásnál, semmim sem maradt – hangzott egy karcsú könnycsepp panasza. Megöregedtél, cseréltem, vigyorgott az ágyban fekvő, és megvakarta pizsamanadrágját, mert felizgatta a győzelem még mindig.

Kielégülést csak a titkos hatalom és az értékesek pusztítása adott neki már két évtizede.

A cseppek pedig csak jöttek és jöttek...

Rászoktattad az italra a férjemet...

Szétverted a családunkat...

Elloptad a tanulmányomat...

Drogos lett miattad a fiam...

Hazudtál rólam...

Megszüntetted a munkahelyemet...

Kihasználtál...

Bíztam benned, elárultad a titkaimat...

Kiforgattál a vagyonomból...

Odadobtál magad helyett...

A cseppek csak jöttek az infúzióból.

– Elég, ostobák! – csattant fel a sötétben a szürke eminenciás –, megérdemeltétek. Én én vagyok, és úgysem tudja ezeket senki.

Elvetted a munkámat...

Engem is megcsaltál...

Lehetetlenné tettél a szakmában...

Feljelentettél...

Megaláztál...

Lejárattál...

Kirúgtál...

Kihasználtál...

Megfenyegettél...

Az arcokká vált cseppek csak jöttek, jöttek. A palackból a szürke eminenciás karjához lassan haladtak egymás után, cipelve fájdalmukat.

A beteg egyre dühösebben figyelte a folyamatot. Hogy jönnek ahhoz, hogy felelősségre vonják...

Ki küldte ide ezeket a cseppeket?

Hirtelen mozdulattal kirántotta a kanült a karjából. Elég volt!

De a csöppek jöttek, jöttek, keveredtek a kis sebből csordogáló vércsíkkal a fehér ágyneműn.

Miért nem hallgatnak már el?

Szorító fájdalmat érzett a fejében. Az érzés lassan kúszott széjjel, az arca már nem mozdult. Szája lefittyedt, szemhéja megdermedt. Keze alig mozgott, ujjai hiába tapogatóztak, nem érték el a csengőt. Üvölteni akart, kiszakítani a fejében kavargó életeket és legyilkolni mindet. Káromkodni próbált, de már az sem ment.

Tudta, mi történik vele, harcolt az öntudatáért. De a teste lassan minden erejét elveszítette. Megtört fényű szeme még látta az infúzióból lefutó utolsó cseppeket.

– Olyan kedves idős úr volt, még udvarolt is nekem – sopánkodott a hajszolt arcú nővér reggel, miközben sikertelenül próbálta lezárni a halott merev szemeit –, azt mondta, olyan vagyok, mint Tina Turner – csodálta meg magát a tükröződő ablaküvegben.

– A sztrók nem volt a pakliban – toporgott idegesen a fiatal orvos –, majd a főigazgatóság intézkedik, gondolom, a médiának is szólni kell. Fontos ember...

Egy rövid hír jelent meg csupán, mert épp egy nemzetközi válságra figyelt mindenki. Az áldozatok hallgattak. A csönd mögött a megkönnyebbülés titkos öröme is rezgett.

A szürke eminenciás temetésén nagyon kevesen vettek részt, mert hideg februári zimankó volt, és amúgy is már hetek óta nem posztolt a fészbukon.