Súlyos belátás, hogy nincs a teremtésben semmi, amit ne lenne érdemes megütni – mert minden hangot ad, mondhatni, minden visszaszól. A zenei hangok talán nem is egyebek, mint a dolgok válaszreakciói az emberi érintésre. Nahát!
|
| Bojtos Károly
|
Lehet, hogy rossz befogadó vagyok, de az Amadinda hallgatása közben, mint a decensen fesztelen, úgynevezett „értő” fesztiválközönség tagja, rendre azon kaptam magam, hogy nem arra figyelek, amire kellene. A művekre, őszintén szólva, biztosan nem: azt sem tudtam beazonosítani, hogy melyik melyik. (Csak félig szolgál mentségemre a szórólap zavarossága meg a hirtelen támadt műsorváltozás.) Az én figyelmem fegyelmezetlen, másfelé kalandozott, feltűnt neki például a pódiumberendezés logisztikája.
|
| Holló Aurél
|
Az este során ugyanis a néhány tucat hivatásos hangszer – dobok, marimbák, xilofonok, cintányérok és súlyos gongok – mellett a színen ezer aprócikk is megfordult, úgymint sörösdobozok, nájlonkádak, kalapácsok, seprőfák, olajmécsesek, fém- , kő- és üvegmütyürök, szőnyeg porolóval, továbbá ostorok, kereplők, cséphadarók, mindmegannyi gadget, egyetlen dologban közösek: üthetők. Bottal, kézzel, kaparóval, vagy egymással, sőt önmagukkal. A teremtés csupa hangos dologgal van berendezve, de az Úristen tárgyalkotó fantáziájának tágasságához képest a Thália színpada túl szűkre van szabva. Ergo a zenészeknek arra is figyelniük kell, hogy miközben lágyan odahajolnak egy csengettyűfüzérhez, ne tenyereljenek bele a nagytepsibe és ne borítsák fel az olajoshordót. Minden nagyon oda van téve, ahova, az Amadinda zenészei pedig bravúrosan manővereznek a tárgyak között. Egyszer sem találják el a kottatartót, az egyetlen dolgot a színpadon, ami nincs beleírva a partitúrába.
|
| Rácz Zoltán
|
És persze több darabot kell előadni, mindegyiknél más a hangszer-összeállítás. A darabok között hosszú percekig tart, amíg átrendezik a színpadot, segéderő pedig szinte senki: a zenészek maguk vonják, tolják, cipelik és rakosgatják a rakoncátlan cuccokat, néha ki-kivigyorognak az együtt érző publikumra, ami óhatatlanul a produkció részévé teszi a tevést-vevést. Ennek folytán az egész jobban emlékeztet valami laza dramaturgiájú avantgárd performance-ra a hatvanas évek közepéről, mint úgynevezett „komolyzenei hangversenyre” – és ez jól is van így.
|
| Váczi Zoltán
|
Mert egyfelől ez azért nagyon is komoly zene, komoly dolog. Abszolút zene, hogy nagyzoljunk kicsit. De másfelől arra világít rá, hogy a zene nem szükségképp azonos a genezisétől elválasztott hanggal, a tiszta (a puszta, az abszolút) hangzással.
A zene testmunka is, fizikai erőközlés is, tárgyakkal való mechanikus manipulálás, vonás, fújás, ütés is, a nagy zenészek pedig az érintés, a tárgybabujgatás virtuózai. (Sehol sem annyira nyilvánvaló ez, mint épp az ütőművészetben, ahol a dallam, a szöveg vagy a harmóniakényszer nem tereli túl könnyen szentimentális irányba a figyelmet.) Az érintés nélkül nem szólna a szer úgy, ahogyan ezzel szól – és az élőzene varázsa éppen e közvetlenségben van. A komputer tetszőleges erejű és gyorsaságú ritmusverést generál – de a billentő ujjbegy és az elefántcsont billentyű látványa, a puha, bojtos verő és a timpani puffanó találkozásának tapasztalata az akusztika legősibb, atavisztikus dimenzióját tárja fel a szemtanúnak. Bármily közhelyes, mégis friss és erőteljes a tapasztalat: a zenei hangok nem egyebek, mint a dolgok válaszreakciói az emberi érintésre.
Ezen a koncerten a művek kevéssé kötöttek le, a színpadi cselekmény, a mozdulatok, az oda- és átnyúlások, a ritmusfogások ökonómiája annál inkább. Talán mégsem volt hiábavaló az elcsatangolt figyelem. Az Amadinda egy nagyon ütős együttes: fajsúlyos művészei révén pedig azzal a mély belátással lehetünk gazdagabbak, hogy nincs a teremtésben semmi, amit ne lenne érdemes alkalmas módon megütni – mert minden hangot ad, mondhatni, minden visszaszól. Nahát!
(A művekre meg ráérek majd másodjára, a következő alkalommal odafigyelni.)
