A Tesco-hűségkártya lassan gyilkol

TS01
2025.03.26. 20:42
Aki kiváltja, búmer, aki ellenáll, lúzer. Mindig csak a baj van a hűségkártyával. Mert akár van, akár nincs hűségkártyád, arra mindenképpen kiváló, hogy fokozza a stressz-szintedet. Bénázol vele fizetéskor, és mire megtalálod, a sorban mögötted már mindenki elkönyvelt sóhernek. Vagy mert sose bírtad rászánni magad, azon szívod a fogadat, hogy megint lemaradsz egy rakás értékes pontról, amit később valami „biztos nagyon klassz” dologra költhetnél. A Tesco reklámot épít erre.

A boltok azért használják a hűségkártyát, mert nem tudnak mindenben a legjobbak lenni: az az éjjel-nappaliban is ki van zárva, hogy mindenből a legjobbat a legolcsóbb áron adják. Akkor ugyanis tönkremennének. Ezért aztán kitalálták a hűségprogramot, ami pont annyira bonyolult, mint egy masni: minden vásárlásod után pontot kapsz, amit gyűjthetsz és beválthatsz majd. Egyszer, valamire.

Hűséges vagy, de nincs szíved beváltani

Ezek a pontok ugyanis elég gyorsan elszakadnak attól az értéktől, amire azokat be lehet váltani. Egyre inkább akkor érnek valamit, ha gyűlnek, ha sok van belőlük, ha a beváltási potenciáljuk nagy. Az az ezer, kétezer, tízezer pont többet ér, mint amire beválthatod. Ezért aztán beváltás helyett tovább gyűjtöd szorgalmasan a pontjaidat, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már nem is azért vásárolsz, mert kell valami, hanem azért, hogy a pont több legyen. És aztán már nem múlhat el nap, hogy ne tegyél hozzá még ötvenet.

Tescóék és a nosztalgia

Az angliai Tesco abban hisz, hogy vásárlói nyakig dagonyáznak abban, hogy hűségkártyájuk használatával ezer és egy engedményt, hozzáadott értéket, és természetesen térdig leengedett árakat kapnak jutalomként.

A Tesco hűségkártyája, illetve ahogy ők nevezik, klubkártyájuk idén lett harminc éves, és ezt egy reklámfilm keretei között kívánták megosztani a nagyérdemű közönséggel.

Nos én sose értettem, hogy színjózan, drogokat és más tudatmódosító szereket sem fogyasztó emberek miért gondolják, hogy egy hűségkártyának vagy más tárgynak, épületnek, eszköznek, szolgáltatásnak lehet születésnapja, ráadásul ezt a születésnapot értelmes dolog a földi civilizáció szabályai szerint megünnepelni, de fogadjuk el, hogy a világ tele van színes, érdekes, a racionalitást mellőző, érzelmi szempontból pedig teljes mértékben átélhetetlen kezdeményezéssel, jelenséggel, történéssel, emberi eredetű kreálmánnyal.

Viszont a film során megismert történetben a Tesco erősen nosztalgikus hangütéssel, valamint látvánnyal és díszlettel azt próbálja elhitetni velünk, nézőkkel, akár megéltük ezt az elmúlt harminc évet, akár nem, akár Angliában, akár itthon, hogy

a Tesco klubkártyájával valóban értékes tárgyakat vásárolhattak, autótól kezdve utazásig, sőt kocsmában, étteremben is fizethettek vele az emberek.

A nosztalgiának az a legnagyobb előnye, hogy arra is képes emlékeztetni minket, ami meg sem történt. Képes előállítani azt az élményfaktort, hogy a régmúlt idők történéseit újra átélve megtapasztalhassuk, milyen jó is volt az a valami, ami velünk történt. Így aztán újraírjuk emlékezetünk SSD-jén azt, ami igazából rettenetes, borzalmas, szörnyű volt, és a legjobb dolog az életben, hogy ez a valami soha nem fog újra megtörténni.

A klubkártya nélküli pokol

Hát ilyennek láttatják klubkártyájukat Tescóék is: harminc évvel ezelőtt, amikor megjelent, sorban álltak érte az emberek. Azonnal maguk alá temették őket a kedvezmények minden Tesco boltban, és azóta is mindent fillérekért vásárolnak. Amiért mások egy életen át dolgoznak, ők klubkártyájuk felmutatásával hozzáférnek.

Igaz, hogy a film szerint ezek a mások alig-alig léteznek, hiszen szinte mindenki klubkártyázik a történetben.

A főszereplő páros kivételével, akik nem kérnek belőle. Ők azok, akik harminc éven keresztül folyamatosan elutasították a klubkártya nevű mannát. Na nekik aztán semmi sem sikerül. Nem jutnak egyről a kettőre, be se vásárolnak, jól sem érzik magukat, csak irigykednek a szomszédra, gyerekük sem lesz, az életüket örömtelenül, szorongva, a folyamatos klubkártyanélküliség poklában élik le. Egészen addig, amíg nyugdíj után 20 évvel egyikük mégis beadja a derekát, és megigényli azt a fránya klubkártyát.

Ha nem megy, ne a fogyasztót hibáztasd

Fura film ez Tescóéktól. Egyrészt olyat állítanak, ami valószínűleg sosem volt igaz, klasszikus overpromising módban emlékeznek meg hűségkártyájuk harminc évéről.

Aztán ott van ez a viccesnek szánt, de sokkal inkább ijesztő társadalom, ahol

  • mindenki vagy mentális zavarban szenved,
  • vagy totál be van szívva,
  • az emberek többsége a klubkártyától van megrészegülve, és összevásárol mindent, amin árcímke van,
  • míg főszereplőink, akik a kártya nélküli életet választották, olyan shamingben részesülnek, hogy a fal adja a másikat: örömtelen, elmagányosodó és kietlen életüket még egy gyerekkel sem tudják feldobni, hiszen kártya nélkül az élet nem lehet más, csak tragédia.

És ennek a hűséges, de kártyát nem kérő vásárló az oka.

Tescóék egy reklámos szabályt valahogy képtelenek beépíteni a marketingjükbe: vagy ígérj valamit, ami igaz, vagy ígérj valami nagyon hihetetlent, ami biztosan nem tud igaz lenni. De ez a kártyával megszépülő világ, kontra kártyanélküliek keserve se vicces nem lett, se belátható, se csalogató, se semmilyen, csak kellemetlen.

(Borítókép: YouTube/ Tesco / Celebrating 30 Years of Rewards With Tesco Clubcard)