Evolúciós katasztrófák

A dinók kedvelt szereplői a különféle fantasztikus filmeknek. Ennek talán nem csak az az oka, hogy olyan hatalmas volt egynémely képviselőjük, hanem az is, hogy váratlanul és sokáig úgy tűnt, megmagyarázhatatlan okokból pusztultak ki. A kérdés megválaszolására sok elmélet született. Ezek közül manapság egyre inkább elfogadottá válik az a vélekedés, mely szerint a dinoszauruszok kihalásáért egy aszteroida becsapódása a felelős. A hatvanöt millió éve történt esemény helyszínét is sikerült beazonosítani a tudósoknak: Mexikó déli részén, a Yucatán-félszigetnél csapódott be a hatalmas űrbéli szikla. A létrejött kráter 300 km átmérőjű. Ebből kikövetkeztették, hogy a pályafutását a Földön befejező kisbolygó vagy üstökösmag átmérője a 10 km-t is meghaladta. A becsapódás következtében hatalmas mennyiségű por és hamu került a légkörbe, mely hosszú évekre sötétségbe borította a földet.

Emlékük örökké él szivünkben

(Ez hasonlít a nukleáris télnek nevezett állapothoz, mely egy atomháború után következne be. A párhuzam egyébként egy kicsit sántít, ugyanis ha a jelenleg létező össze nukleáris fegyvert egyidejűleg felrobbantanák, az sem érné el a becsapódáskor fellépő irdatlan robbanás mértékét.) A hőmérséklet drámaian lecsökkent. A tengerek jó része valószínűleg befagyott. Az oxigén legnagyobb részét termelő planktonok élettere jelentősen lecsökkent. Bár ezt talán észre sem vették, mert fény nélkül már hamarabb kipusztultak. Elpusztult a növények jó része, ami magával vonta a növényevők kipusztulását: a sor végén a húsevők is táplálék nélkül maradtak. Egyes becslések szerint az akkoriban élő fajok majd' kétharmad része kipusztult.

De nem ez volt a legnagyobb tömeges méretű kihalás a Föld történelmében. Mintegy 250 millió éve, a perm időszak végén, a föld történetében viszonylag rövid idő (legföljebb egy-két millió, de inkább néhány tízezer év) alatt a tengeri élőlények 90 százaléka, az akkor még nem túl jelentős számú szárazföldi állatok (kétéltűek, hüllők és rovarok) harmada tűnt el végleg. Miként a kréta kor végén a dinók és egyéb hüllők kihalása szabad utat engedett az addig kisebb szerepet játszó emlősök és madarak fejlődésének, a 250 millió évvel ezelőtti kataklizma is igen jelentős változást okozott az állatvilágba. A vízi élőlények között az addigi, helyhez kötött életmódot folytató életformák helyett a mozgó állatok - halak, rákok, csigák - vették át a vezető szerepet. A szárazföldi növényvilág is megváltozott: eltűntek a kor legjellemzőbb "fái", az óriás harasztok, a tengerekből pedig a különféle planktonlények.

A pusztulás magyarázatára sok elmélet született. Egyes kutatók feltételezték, hogy a fokozott vulkáni tevékenység hatására a légkörbe kerülő por és gázok a felelősek a kihalásokért. De itt is felmerült egy kisbolygó becsapódásának gondolta, de az ezt bizonyító krátert még nem sikerült megtalálni. A legújabb magyarázat az állatok kipusztulásának okát szintén a világűrben keresi. Bizonyos geológiai kutatások eredményei ugyanis abba az irányba mutatnak, hogy egy, a Naprendszer közelében történt szupernóva robbanás felelős a történtekért. Az ennek hatására megnövekedő sugárzás, a Földet érő különféle részecskék hatalmas pusztítást vittek végbe az elbújni nem tudó, főleg az északi féltekén élő lények között. (A déli kontinens, Gondwana növényzetét kisebb csapás érte, ezért feltételezhető, hogy a szupernóva az északi égbolton ragyogott). Ez magyarázza, hogy miért a sekély tengerekben élő, helyhez kötött élőlényeket, illetve a felszínhez közel lebegő planktonokat érte a legnagyobb csapás.

Több évezreden keresztül tartó pusztulásuk következményeként hatalmas mennyiségű bomló szerves anyag jött létre. Ez a rothadó biomassza rengeteg oxigént vont ki a légkörből. Ez, maguknak az oxigéntermelő növényi planktonok eltűnésével együtt talán az egyik legfőbb közvetlen oka a fajok nagyobb részének eltűnésének. Egyes számítások szerint ugyanis a légkör oxigéntartalma a korábbi 35%-ról 10-12%-ra zuhant. Egyszóval lehet, hogy sok faj kihalását a "fulladás" okozta. A szupernóva hatása mind a mai napig érezhető: a légkör eredeti összetétele azóta sem állt helyre, hisz az oxigén aránya mindössze 21%.