Rock az akváriumban

A láztól könnyűek voltak a tagjaim, langyos hópelyhek kavarogtak körülöttem, a biztonsági őrök lassan léptek el, ahogy betoltam az üvegajtót. Mély, búgó hangok vettek körül, egy arc úszott be a látómezőmbe, mintha gömbakváriumból nézném, a vonásai szétterültek, valószínűtlenül elnagyolt volt a szájmozgása. A visszhangos bongásból kiértettem, hogy a jegyet kérem, a belsőfülemből hallottam saját hangom, hogy vuennndéglissta, mire az arc ellebbent, és aláereszkedtem a sziruposan sűrű közegbe.

Értelmiségi rock and roll

Szivacsgolyó voltam egy bársonyborítású flipperben, és úgy tűnt, pontot csak ifjú mérnökökön, napilapos rockzenei újságíróknak tűnő fazonokon és rendszergazdákon lehet gyűjteni. A nemek aránya 90:10 volt a férfiak javára, amiből azonban nem vontam le semmilyen következtetést.

Ehelyett a takonysárga előtérből beúsztam a végtelen kiterjedésű, bársonyfekete terembe. John Cale éppen akkor emelte állához az elektromos hegedűt, és belekezdett egy korai Velvet Underground-számba. Újabb ezer pontokat szerezve jutottam a színpadig, de a zenekar nem került közelebb, csak a kiterjedése lett nagyobb. A New York-i avantgarde egykori vezéralakja hosszú pálcikalábakon állt előttem, törzse hajladozott, feje viszont egész kicsi volt, és az enervált, lassú szám is távolról szólt, búgó visszhangokat keltve személyes gömbakváriumomban.

Meglepő módon a mester ezek után elektromos gitárért nyúlt, és klasszikus, gitárszólós rockzenétől kezdett rezegni a víz körülöttem. Tisztán csak a dob hangja jutott át az üvegfalon, és ez nem volt baj, mert a fekete zenész olyan pontosan és energikusan nyomta, mintha másodállásban egy experimentális drum’n’bass-formációban dolgozna.

Experimentalitás helyett az A38-on azonban rock volt a műsor. Ráadásul nem is a loureedes típusú. Többtételes, felépített és pontos motoros rock and rollt játszottak, értelmiségi motorosoknak.

Az influenza flitteres ködén keresztül nem az underground túlélőt, vagy a dacos comeback rockert, hanem egy zenészt láttam, aki különösebb show nélkül eljátssza új, leginkább a tavalyi Black Acetate című albumon megjelent számait.

A művelt motorosok beindultak, én azonban Cale lassú, szplínes, kísérletező korszakait szeretem, és különben sem tudtam mit kezdeni a bedugult hallójárataimban színes kásává keveredő riffekkel.

Aztán éreztem, hogy egy agyontorzított pszichoblues hangjai megragadnak, és lassú dugóhúzóban szívnak az akvárium lázmeleg fenekére. Egy lassú, kiábrándult szám közepette ernyedten elterültem az aljzaton, a valóságra már csak a távoli torokfájás emlékeztetett, miközben éreztem, ahogy az influenzavírusok egykedvűen szerelik szét a szerveim, és hogy ez milyen melodramatikus a részükről.