Géza
-11 °C
-4 °C

Az isteni Coldplay az elbonósodás útján

2008.09.24. 10:49
Az isteni tekintetű és testű Chris Martin felvonult csapatával, hogy közel két óra alatt megmutassa, milyen egy eposzban átnyújtani egy egész életművet. A Radiohead-U2-fejlődési ívet leíró zenekar csak rengeteg díszítéssel, gömbökkel és konfettikkel tudta ezt megtenni. Megértem a Coldplay-rajongókat, de óva intem őket az elbonósodás felé kacsingató fürtös hajú rocksztár önfeladó szeretetétől.

(Invokáció) Jay-Z-vel és keringővel melegítik a közönséget, akik utóbbira a szalagavatóbálokat felidézve, táncolni kezdenek, a körben ülő közönség meg ritmusra tapsol, amikor elsötétedik, és megszólal az egyik ugyanolyan szám, a Life in Technicolor. A zenekart még egy függöny választja el a közönségtől, nem véletlenül, mert óriási színház veszi kezdetét Violet Hill-lel és Clocks-szal indítva, bár az eposzt és a drámát kezdő műfajtörténészekhez hasonlóan nem keverném, de a Viva la vida-lemez koncertje egyszerre volt mindkettő. Sok gömbös, lézeres és kivetítős díszítés, és rengeteg epitheton ornans (eposzi jelző) a szépséges és arany torkú Chris Martin felé. A Coldplay nem spórolt semmit, a 15 ezer néző pedig, nincs jobb szó, őrjöngött. A koncert végén például a tapsolás közben lábukkal dobogni kezdtek, amihez képest a Karthagó elefántdübörgése állatkerti séta.

Klikk, mert itt még nem bonósodik

(Enumeráció) Lássuk be, hogy egy kemény szívű férfit a hideg rázza ki az ilyen nyílt tekintetű Chris Martinoktól, akikért a fél ház sikongatva rajong, ráadásul még jó hangja is van, plusz Gwyneth Paltrow-val megnyert mindent, ami a versenyben megnyerhető. De a leleményes Martin annak ellenére szimpatikus volt, hogy benne van az elbonósodásért felelős genetikai hiba, ami miatt hamarosan földrészt választ magának, esetleg súlyos betegségtől sújtott gyerekeket, akiket jól megmenthet. A U2 eleve egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék lehet neki, mert a látványos koncert és az utolsó két album számai sokszor emlékeztetnek minket az ír együttesre, ami nem jó. De az igazán fontos minta a Radiohead volt, hiszen a Parachutes album ideje maga az úgynevezett Nagy Thom Yorke-éra Bends-cel és az OK Computerrel. Ezért a Coldplay nekem csak lányos-lájtos Radiohead, bár megértem a fürge lábú és érző szívű Martint, hogy ennyire a hatásuk alá kerültek.

A Radioheadtől eljutni a U2-ig az nem fejlődési ív, viszont a Coldplay mégis megtalálta a sok erős hatás között azt a klimpírozós szegmenst, amire a népnek szüksége van. A bizonyíték erre, hogy az In my place alatt már úgy énekel a közönség, mintha külön hangsávban hozták volna, pedig ez még csak a koncert eleje, a göndör hajú, de most kopasz Martinnak még semmit nem kellett tennie, és már mindenki megőrül érte, annyira könnyen adta magát a közönség. Persze itt már felhangzik a "Jó itt lenni veletek", ami igazából úgy hangzott, "jouetleniveltek." Az isteni származású Martinnak sikerül egy személyben megvalósítani a bátor Akhilleusz és az okos Odüsszeusz minden erényét, egyszerre kezeli személyes ügyként a koncertet, de már nem vakmerő, csak a biztosra hajt. Korunk véres csatáiban és erőszakos környezetében képes megmutatni egy nyugodt világ képét, sokkal emberibb minden eddigi eposzi hősnél, és még a hangja is jobb.

Isteni mellű beavatkozás

(In medias res) A Delacroix-kép hatalmas, szabad melle alatt gyors kezű Martin fel-le rohangált a hosszan elterülő, közönség közé befutó színpadon, mindenhol képes volt zongorázni egy kicsit, majd a koncert egy pontján az Aréna másik felében bukkant fel három gitárossal, és így idézték meg azt a valaha volt klubkoncertes hangulatot, amihez már semmi közük nincs. Ez külön lehetőséget biztosított a rajongóknak, hogy egyszerre fotózzák le a négyfős csapatot. Bár kit érdekel a többi három, ha Chris Martin ennyire jól néz ki, gondolhatja egy éber 16 éves.

A Perfect day már kicsit Michael Flatley-t idézte, de a nyurga lábú Martin nem kezdett el ugrálni, viszont a Lost esetében tuti, hogy a jó öreg Michael Jacksontól nyúlták le az üstdobozást, az eredeti Bad-kazettámra esküszöm, de mindegy, mert az egész Viva la vidán végigfut ez a kanyargó motívum. Azért Szkülla mind a hat feje előbukkan abban a rajongói rémálomban, ami összegzi a Coldplay eddigi munkásságát, mert egyszerűen a Parachutes és A Rush of Blood to the Head dalaival egy mondatban nem is említem a másik kettőt, ezeken találhatóak a Politik, a Trouble, a Shiver, a Yellow, a Clocks, az In my Place, míg a harmadikról a Fix You és a Hardest part ugrik talán ki. Az újról meg ez az üstdobozás. A Coldplayt kedvelők nagy szerencséje, hogy a zenekar nem hozza őket zavarba, itt nem érezhetünk olyat, hogy valamelyik számot nem ismerjük, mert szinte mindegyik ugyanolyan. Én például meg voltam győződve róla, hogy a Viva la Vidát háromszor játszották el, mindig, amikor valakinek beugrott, hogy a francnak hoztak üstdobot.

Jó kedvünk telén

(Deus Ex Machina) Az egy és háromnegyed órás nagyszabású koncert ún. elemelt pillanata, amikor az Aréna minden érzelme erősen sűrűsödni kezd fürge ujjú Martin Hardest part-előadásán, amit a közönség között egy zongorán klimpíroz el. Megszakad az ég az énekes körül ülő edzett szívű férfiak, meg könnyes tekintetű nők miatt, amikor az egyik dalba beleénekli, hisz improvizálni is tud a gyors gondolkodású Martin, Budapestet és a magyar koncertre ellátogató tizenötezer embert. Jó, nem név szerint, mert ez nem egy unalmas enumeráció, de akkor is.

A végén a seregek elvonulása előtt jön a már felidézett elefántdübörgés, legördül a VIVA-zászló, konfettieső, ahogy minden rendes homéroszi eposzban, és ekkor már felállva táncolnak a leglustábbak is, a zenekar elmegy, majd visszajön letolni a Yellowt. Ilyen egy rendes koncert, szívünkben derű.