A Mona Lisa be van szívva

Mostanában akárhol elővettem Copy Con új lemezét, hogy "na ez az a csávó, aki magyarul raggázik", az első reakció szinte kivétel nélkül ez volt: "és nagyon ciki?". Itt tehát egyből alkalom adódott nem túl cizellált véleményem kifejtésére, miszerint mekkora gyökérség meghallgatás nélkül megítélni zenéket, vagy azért leszólni valamit, mert szokatlan, hogy magyarul van. Persze annak fényében, amit eddig a szomszéd stílus - merthogy dancehallelőadó itthon ugye még nem nagyon volt -, a hiphop fel tudott mutatni, ez az előítélet nem teljesen megalapozatlan. (Meg kell azért jegyezni, hogy az elmúlt években a hiphopban is elindult végre valami, egyébként ezek az előadók szinte kivétel nélkül közreműködnek ezen a lemezen is.)

Az is tagadhatatlan, hogy a jamaikai zene magyar képviselői is ajándékoztak már meg kínos pillanatokkal a szövegeikben, de súlyos hiba lenne ilyen fenntartások miatt kihagyni Copy Con nemrégiben szerzői kiadásban megjelent, Szolnok city című lemezét. Ugyanis minél többször hallgatom, annál inkább az a meggyőződésem, hogy az anyag zseniális. Szokni kell, az igaz.

Aki még nem találkozott a nevével (bár a csak oprendszerhangokból összetákolt Windows-gyalázó dala szép karriert futott a neten egy-két éve, illetve a Nyócker-hez is volt egy száma): Copy Con zenéjét - a Szigeten egyébként kritikán alul teljesítő - Sean Paul vagy a német Seeed környékén lehet elhelyezni, hogy a stílusnak csak az itthon ismertebb képviselőit említsük. A dancehallt nagyon leegyszerűsítve mint a reggae és a hiphop keverékét lehet felfogni; a dolog ennél persze valamivel bonyolultabb, hiszen a hiphopnak és az egész dj-kultúrának eleve jamaikai gyökerei vannak, a mai dancehall pedig ugyanúgy táplálkozik az amerikából visszaáramló hiphopból, mint az őshonos soundsystem- és riddimgyáros-hagyományokból. Szóval hagyjuk is az okoskodást, pláne, hogy ez még mindig nem magyarázza meg, hogy hogyan kerül elő egyszer csak egy huszonkét éves srác egy szolnoki lakótelepről, akinek a kisujjában, és nem mellékesen a torkában van a stílus egész története és eszköztára.

Copy egy mondaton belül képes háromféle hangot kiadni magából, a gyomorból jövő raggától a dallamos éneklésig, ráadásul nemcsak hogy megússza a dancehall magyar nyelvre portolását, hanem a legnagyobb természetességgel nyomja, mintha legalábbis Kingston magyar negyedében nőtt volna fel. Sőt, hozzá is tesz nem keveset, nyelvi és zenei humorból, illetve öniróniából, ami nem hátrány, ha az ember jamaikásat játszik Magyarországon. Így a kötelező, kannabiszfogyasztást, annak tiltását vagy a bulizást (Mit isztok?) részleteiben körüljáró, illetve pozitív üzenetes ("ébredjél fel már végre, az életed nem egy nagy szar") szövegek mellett jut hely például a reggeli felkelés nehézségeiről megemlékező számnak ("ne ébressz fel, digi-digi-digi-digitál"), "véletlen" nótabetétnek, illetve a Tigris zenekar - amiben Copy Con mc-zik - koncertjein már rétegslágerré vált, a Mona Lisa örökzöld mosolyának titkát feltáró dalnak is.

Kedvenceim ennek ellenére a komolyabb darabok, a lakótelepes szám (Telepes), illetve a már majdhogynem érzelmes címadó dal (Szolnok city), amiért az önkormányzat annak ellenére kiutalhatna egy kisebb összeget a pr-kasszából, hogy nem kifejezetten dicséri a várost. Van aztán jó paraszt kemény dancehall (Szar szám) meg afrikai törzsi énekre hajazó dal (Eső állj el), szóval úgy tűnik, nagyjából semmi sem maradt le a lemezről. Egyedül a Nyócker-soundtrack Ganja Mamát szoktam léptetni, de gyanús is lenne, ha tizenkilencből egy szám se lenne, ami nem tetszik.

Merthogy tizenkilenc szám van a lemezen, az egy másodperc híján egyórás album meglehetősen tömény is így, hogy ezúttal a szövegekre is figyelni kell, eleinte talán érdemes részletekben fogyasztani. De fogyasztani mindenképp érdemes. És akkor még nem is szóltunk borítóról, a szolnoki lakótelepi házak fölött lebegő énekessel.