Átstrukturálva - FreshFabrik

Szabó András: Gyakorlatilag három éve jelentkezünk már erre az SXSW nevű zenei börzére, amely egyszer egy évben zajlik Austinban és a világ legnagyobb ilyen tárgyú rendezvénye. Negyven helyszínen, öt nap alatt 300 zenekar lép fel, volt már ott a Mindcrime és a Sexepil is ott kapta az amerikai terjesztésre szóló szerződést... Itt a világ (és most elsősorban Amerikát kell érteni) összes promótere, az összes fesztivál szervezői, a kiadók és azok labelei, a koncertszervező cégek egy BNV méretű expón nézik végig a világ összes zenei stílusának képviselőit, tárgyalnak, szerveznek. Lényegében az erre való felkészülés határozza meg most a mindennapjainkat, és azért is van csöndben a zenekar, várjuk a megfelelő pillanatot, nem akarjuk a negyedik lemezt most bedobni egy feneketlen kútba.

sziget.hu: Merthogy van lemez?

Kovács Levente: Van, komplett anyagunk van, de addig biztos nem fog megjelenni, amíg nem tudjuk azt elérni, amit évek óta szeretnénk, vagyis, hogy külföldön mindenképpen terjesztve legyen, normális promócióval.

sziget.hu: De Amerikába már nem Pityesszel mentek... Mi történt?

SZA: Igazából semmi drámai, vagy különleges dolog nem történt, belülről ez sokkal inkább egy folyamat eredménye volt. Azt hiszem, a zenekar története során az még nem nagyon hangzott el, hogy a FreshFabrik, mint fenomén, alapvetően a Leventéhez és hozzám kapcsolódik, és amíg mi ketten csináljuk, addig FreshFabrik van. Már jó ideje zeneileg, szövegében és működési mechanizmusát tekintve is gyakorlatilag mi kettőnkön múlik a dolog, meg mindazokon, akik ezt a fenomént tehetségükben, szemléletükben, energiájukban, kreativitásukban, humorukban a magukénak tudják, és ide abszolút beleértem a Bécit, meg a Matyit is, akik már öt éve velünk vannak. Velük pont azért tudtunk nagyon könnyen összhangra jutni, mert pont ezekben a paraméterekben egy platformon vannak velünk és számukra is meghatározó dolog az állandó fejlődés, megújulás, az állandó jobbításvágy. Ennek a fejlődésnek olyan mérföldkövei vannak, mint Ausztrália, Arany Zsiráf, AC/DC és most Amerika, amire már évek óta készülünk...

KL: Valahogy úgy néz ki, hogy egy-egy mérföldkő teljesítésekor mindig egyre nagyobb sebességre próbálunk kapcsolni, és van, aki ezt bírja, van, aki pedig nem...

SZA: Ezek a mérföldkövek egyébként alapvetően magukban hordozzák, hogy egy sokkal nagyobb megmérettetéshez már nem elég ugyanaz a működési mechanizmus, a struktúrát át kell alakítani, a követelményeknek megfelelően. Amikor Ausztráliába kimentünk, annyi volt csak az Andráshoz (Vörös Andráshoz, a FF volt énekeséhez, a szerk.) a kérésünk, hogy szeretnénk megvalósítani azt, ami a zenekar addigi életének 90 %-ában megvolt, nevezetesen, hogy két énekes legyen a zenekarban, ő pedig, amikor a döntő pillanat volt, azt mondta, hogy az egója nem viseli el, hogy egy másodhegedűst felvegyen maga mellé. Nagyon jól tudta, hogy a Pityesszel egy nagyon komoly konkurrenciát kapna és irdatlan mennyiségű munka előtt állna, amit akkor nem tudott felvállalni. Azóta persze ő is csinálja tovább a dolgait, de akkor ezt az egész dolgot lecsatolta, a Pityesz meg persze szíves-örömest vette a felkérést, annál is inkább, mert a korábbi zenekara, a Neurotrend éppen egy hónappal korábban oszlott fel.

sziget.hu: Ő mennyire volt része a fenoménnek?

SZA: A fenomén mindenkinek annyira sajátja, amennyi munkát végez ebben, és azt kell mondjam, a Pityesz ebben nem volt meghatározó személyiség, egy utas volt a vonaton, amit az is bizonyít, hogy a mérföldköveknél, amikor lépni kellett volna tovább, ő inkább megállt. Az, hogy a Pityesz nem beszél angolul, komoly probléma volt, a kompatibilitásunkat iszonyúan hátráltatta, hallásból énekelte a szövegeket...

KL: Mondjuk, ahhoz képest jól megcsinálta...

SZA: Igen, de lehetett volna japánul is... Addig nincs is baj, amíg nem vagy nyelvterületen, ott viszont már egy kardinális kérdés. Mi év közben felajánlottuk a Pityesznek, hogy járjon angoltanárhoz, fizetjük a zenekari pénzből, de nem nagyon járt. Mentalitás, és megint visszajön a fenomén, az, hogy ki akar fejlődni. Más: megírtunk vele egy új lemezt, de az énekrészeket másfél éven keresztül, kínkeserves munkával hoztuk össze, mert ő már gyakorlatilag csak akkor vett részt a munkában, amikor a számok készen voltak...

KL: Mondjuk, ez az elején nem így volt, amikor bekerült a zenekarba...

SZA: Ezt "karosszék-effektusnak" hívják, abban a pillanatban, ahogy egy csoportban a pozíciód kezd egyértelművé válni, a motivációd lecsökkenhet, mert látod, hogy mások akár helyetted is hajlandóak dolgozni. És azt is hozzá kell tenni, hogy nem mindenkinek ugyanakkora a kielégülési toleranciája. Ez azt jelenti, hogy a befektetett energia és az eredmény között mennyi időt vagy képes elviselni.

KL: Ő nem nagyon viselte jól, hogy kifelé nem történik semmi, nincsenek koncertek...

SZA: Értette miért, csak ő ezt, hogy befektetünk ennyi energiát és közben eltelik egy év, és semmi, és még egy év, és semmi, megint csak ígéret van, ezt ő nem tudta már tolerálni. Nyilván a zenekarba olyan emberek kellenek, akik ezt - egy stabil jövőkép mellett persze - bírják. És ahogy a saját szerepe egyre bizonytalanabbá vált, a belső bizonytalanság miatt elmúlt szépen az a kötődése ehhez a dologhoz, ami kompromisszumkésszé tette volna, és amikor előjött az a kérdés, hogy legyen egy másik énekes is, automatikusan abba a szerepbe került, mint az András. Végül is rá lett bízva, hogy gondolkozzon el rajta, fel tudja-e ezt vállalni?

KL: Nagyon sok faktor összejött, és végül, a gondolkodási idő után azt mondta, hogy ő már öreg, nem tud megújulni, a vége az, más mellett már nem akart énekelni. Igazából volt egy hét, amikor majdnem ráállt a dologra, de aztán meggondolta magát...

sziget.hu: Kikkel pótoljátok?

SZA: Egyik oldalról az egykori Emerica nevű zenekar énekes-gitárosát, a Josh Abbott nevű srácot, másikról pedig egy ifjú titánt, a P.O.T. nevű zenekar 20 éves énekesét, Tanka Balázst kerestük meg. Mindenképpen két énekest akartunk, és Josh végül is adott volt, amikor felhívtuk, mondta, hogy az Emerica feloszlott és februárban, tíz év itteni tartózkodás után visszamegy Texasba dolgozni. A Balázst nem ismertük közelebbről, de elmentünk egy pár koncertjükre, és annyira szuggesztív volt, hogy felvetettük: tudja-e a kettőt együtt csinálni? Az ugye nyilvánvaló, hogy az új számok énekrészeit, amiket a Pityesszel megírtunk, el kellett dobnunk, jogdíjak, meg erkölcsi okok miatt is, de az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az elmúlt egy hónapban az énekrészek gerince újra lett írva, két énekesre, sőt, a régi számoknál is becsempésztünk egy-két momentumot. A rap- és az énekrészeket szépen tudjuk majd most ötvözni, a két hang nagyon jól kiegészíti egymást. Az új számokban egyébként ugyanúgy az energia dominál, az erő, van bennük "hörgés", vagy nem tudom, hogy kell szépen megfogalmazni, de a lényeg az, hogy a két ének egymással összhangban legyen. A két énekeses zenekarok szerintem kevéssé használják ki a lehetőséget, ami a két énekhangban benne van, inkább csak az egyik spoken word, a másik ráénekel, mi pedig szeretnénk, ha a két ének egymást erősítené, dallamilag. Azt tudni kell, hogy egy ilyen váltás emberileg nem egy könnyű dolog, de ahogy ezt a januárt végigdolgoztuk ezzel a két emberrel, szerintem messze potensebbek lettek a számok, van egy iszonyatos nagy megnyugvás a zenekar tagjaiban, mert olyan dolgokat hallunk, amiket eddig nem. Nyilvánvalóan, ha a dolgok ezután a zenei börze után esetleg elindulnak optimális irányba, akkor mindenkinek még jobb lesz a hozzáállása, mert akkor látható a sztori vége. Sajnálom egyébként azokat, akiknek kevesebb volt az energiája, hite, és nem élhetik meg azokat a pillanatokat, amiket mi várva várunk, amikor ennek a dolognak valamilyen szinten beérik az a gyümölcse, amit le lehet aratni. Persze, lehet, hogy nem jön be, és akkor mi is aratni fogunk valahol... Mondjuk, Bács-Kiskun megyében... De akkor is megpróbáltunk mindent.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!