A szex nem ellenség, az időjárás igen

Mindig kellemetlen, amikor pár százan jönnek csak össze egy külföldi sztárzenekar koncertjére. A Garbage szerda esti fellépésén a Pecsa szabadtéren ez a helyzet, amiben nyilvánvalóan a tévedésből a nyár közepére időzített késő őszi hűvösnek is szerepe van. Shirley Manson frontnő szerencsére hamar túlteszi magát a dolgon: ezek szerint mi vagyunk itt a hardcore rajongók, úgyhogy a családias hangulatra tekintettel lehet majd számot is kérni, Budapest különben is fuckin' szép hely, nem is érti, miért megy mindenki Párizsba, és miért nem Budapestre jön helyette.

Szexuális forradalom

A hardcore rajongókat említve különben nem is téved, sokan éneklik a szövegeket, és sokak szemében tükröződik őszinte odaadás, annak ellenére (vagy tán épp azért, ugye), hogy Shirley Manson, Moon szakvéleménye szerint, vele született tehetséggel domborítja ki karakterének előnytelen részeit. Zsákruhát hord, pedig nem lenne rossz alakja, és hatalmasakat köp, mint a tengerészek és a kerékpárosok. Az egyik különösen érzelmes számnál pedig, ignorálva, hogy szoknyát visel, férfiasan fellép a kontroll-ládára, hogy az összes néző megcsodálhassa fekete bugyiját. A rendszeres csulázás, a mértékletesnek nem nevezhető whiskeyfogyasztás és az antinőség mellett ugyanakkor Shirley valahogy halálosan szexis és nőies is tud lenni, az meg talán már a korral jár, hogy néha már-már óvónénisen beszélget a közönséggel. ("És ez itt milyen kitűző rajtad? Franz Ferdinand? Nagyon jó.")

A zenekar többi tagja előzékenyen penget a háttérben, de hát ők nem is annyira látványosak, mint a színpadon több kilométert abszolváló Shirley. A rajongók is megfelelően tájékozottak, ugyanúgy kívülről tudják a most turnéztatott Bleed Like Me album számainak szövegét, mint a régebbiekét, a legjobban persze a klipes Why Do You Love Me és a Sex Is Not The Enemy megy. (Utóbbi szerint a szex nem ellenség, és a forradalom a megoldás. Mármint a szexuális forradalom.) Húzós számok egymás után, csak akkor van némi megakadás, amikor Shirley elmondja, hogy régen bélyegeket gyűjtött, és a magyarok voltak a kedvencei, illetve amíg az első sorban állók kiderítik, mit is akarnak hallani.

Különös élmény

A zene ugyanolyan vastagon szólal meg, mint a lemezen, sőt az elektroeffekteket is többé-kevésbé kicsikarják a hangszerekből, bámulatos, mire képes manapság a technika. Próbálunk rájönni, hogy mi lehet a dobos előtt az a plexifal, először arra gondolunk, hogy talán gyakran kicsúsznak a kezéből a verők, és a többiek testi épsége érdekében ez tűnt megfelelő megoldásnak, a másik elképzelés, hogy annyira megszokta a stúdióhangulatot, hogy csak üveg mögött tud játszani, de az is lehet, hogy a plexi csak a dobok hangját fojtja le. Rövid Google-keresésből később kiderül persze, hogy utóbbi az igaz, a dolognak az az értelme, hogy ne hallatszódjanak be a cintányérokok az énekmikrofonba. A Garbage egyébként is sajátosan hangosít a színpadon: nincsenek gitáralapok, kontrollhangszórók, ehelyett egy kis fülhallgató van mindenkinek a fülében, a színpadon enélkül csak Shirley énekét és a cineket lehet hallani, ami állítólag egészen különös élmény.

A koncert végére pont kezd sötétedni, ekkor már valahogy ki is néz a színpad. Bár a Pecsa-szabadtér sosem a vad fényorgiákról volt híres, de legalább nincs olyan hangulat, mint a Szigeten egy délutáni koncert alatt, amikor páran a zuhanyzók felé menet, nyakukban törölközővel megállnak bámészkodni. A gyér közönség végig kompenzál, miszerint kevesen vagyunk, de azt nagyon, kezek a magasban, a lendületesebb számokra ugrál az első tíz sor, már amennyire a posztgrunge posztrajongóitól telik. Mivel előzenekar nem volt, a hosszú ráadás ellenére tíz felé vége is az egésznek, és a Városliget pillanatok alatt felszippantja a hardcore és kevésbé hardcore rajongókat.