Lenne inkább zavargás

Nem rabolom a drága idejüket: bár valamennyire reménykedtem benne, hogy egy feltámadófélben lévő legendát fogok látni, szerda este csak egy egykor volt világsztár kissé enervált parádézására futotta, akinek senki nem szólt, hogy éppen ideje lenne kicsit visszavenni az arcából. Ha már a Guns N' Roses nevű zenekar (projekt? egyszemélyes lázálom?) pont annyi ideje agonizál, mint amennyit normálisan létezett, és több mint tíz éve szinte semmit nem tett le az asztalra.

Félreértés ne essék, a Guns valaha nagy kedvencem volt, bár érdekes módon magukról a tagokról már akkor sem gondoltam túl sokat, ehhez képest Slashék a Velvet Revolverrel valami egészen vállalható és szimpatikus dolgot csináltak, Axl Rose meg itt maradt a névvel és valami ködös elképzeléssel a világról és az ő szerepéről benne. (Annak, aki lemaradt: az énekes mögül a kilencvenes évek közepén kivált szinte a teljes zenekar, Dizzy Reed billentyűs maradt csak, de ő már nem volt eredeti tag.)

Lenne inkább zavargás

Ebbe az elképzelésbe például simán belefér, hogy fél órával később ér a koncert helyszínére, mint ahogy kezdeniük kellett volna, de erre számítottunk is, és belefér tizenvalahányezer ember többórás várakoztatása, miközben masszíroztatja* magát az öltözőben (ezalatt több száz csalódott néző rohamozza a pénztárakat a jegye árát visszakövetelve, a szervezők meg kínjukban kamuznak valamit a technikai problémákról). Rövid körkérdésünk alapján a többség valami olyasmire gondol, hogy a) belőtte magát és "totál kész van", b) most élesztik újra, miközben az ideges turnémenedzser a hányást törölgeti a szájáról, c) a mániás depressziója miatt nem tud/akar kijönni, d) nincsenek is itt, a rendezők most próbálnak keríteni pár zenészt, akik legalább a híresebb Guns-számokat el tudják játszani.

Fél tizenkettő felé már arra gondolunk, koncert helyett lehetne inkább itt is valami hatalmas balhé, mint 2002-ben Vancouverben és Philadelphiában, ahol az elmaradt fellépések miatt felgyűlt feszültséget a rajongók zavargással vezették le, legalább történne valami. Közben a biztonságiak a sok állástól elájulgató embereket hordják ki az oldalsó ajtón, mint az április 4-ei iskolai ünnepségeken annó.

Hegesztőkesztyűben

Aztán háromnegyed tizenkettőkor mégis elkezdődik a koncert, Welcome to the Jungle, rikácsolja Axl Rose, és elég jól meg is szólal a dolog, de mégis: valami nem stimmel. Csak később rakom össze, az a baj, hogy összeszedetlen a produkció, a számokban semmi feszesség, az egész sokszor csak valami szétfolyós massza, pedig a rock and roll feszesség nékül, hát az olyan, mint például hegesztőkesztyűben tudják mit csinálni. Gilby Clarke, az egyik régi gitáros játszott egy-két Guns-számot nemrég budapesti koncertjén, na az rendben volt, mint ahogy tavaly a Velvet Revolver is. Ez most nincs rendben.

A koncert szerkezete is teljesen koncepciótlan, hosszú üresjáratok vannak, csönd, a három gitáros sehova sem vezető, több perces szólókat nyom (egyáltalán mi a francnak van három gitáros, a basszussal együtt négy?). A második ilyen szóló közben szemünk láttára fordult sarkon és indult haza egy néző, kurvaanyázva, ilyet sem láttunk még koncerten. Axl Rose azért rutinból le-föl szaladgál, bemutatja a védjegyévé vált tekergőzést, ráhajol a mikrofonra, egyszer-kétszer még kommunikálni is próbál a közönséggel.

Tahó vagy pojáca

Természetesen előkerül a legtöbb sláger a Live and Let Die-tól a Sweet Child O'Mine-on keresztül a November Rainig, van Don't Cry egy szál gitáron végigszólózva, és a közönség hálás is minden ismerős akkordmenetért (bosszantó módon a legnagyobb sikere a You Could Be Mine-nak van), egyébként én is, hiszen a régi, pláne a dupla album előtti számok egyszerűen jók, minek is tagadni. Az új szerzemények viszont totálisan semmitmondóak, a négy dalból egy fél taktust sem sikerült megjegyeznem, csak azt, hogy olyanok, mint a Use Your Illusion gyengébb pillanatai, mindegyik ugyanúgy értékén túl feldíszítve. Ilyenekre felesleges volt elkölteni 13 millió dollárt, ennyi ugyanis a legendásan régóta készülő Chinese Democracy című lemez számlája eddig.

De hogy valami jót is mondjak: az utolsó szám, a Paradise City viszont húzós, feszes, olyan, amilyennek lennie kell. Innen kellett volna indítani az egészet, és akkor ugyanezeken a hasábokon lelkendeznék Önöknek, hiába egy orbitálisan nagy tahó ésvagy pojáca ez az Axl Rose. Akkor azt mondanám, mekkora király arc, hogy ennyi idő elteltével is ezreket képes rávenni, hogy órákig üljenek egy bádoghangárban rá várva.

Cikkzárta után érkezett: a hosszadalmas masszázs oka hátfájás volt, és állítólag emiatt kellett a gitárosoknak hosszan szólózgatni a számok között. Az előzenekar, a Sex Action koncertje is amiatt kezdődött később, és azért volt hosszabb, hogy ezzel is húzzák az időt.