Robotok és táncőrület a gáztartályban

A robotok fellépőhelye közelebbről egy körülbelül háromezer főt befogadni képes koncertterem, aminek helye pontosabban meghatározhatatlan a gáztartály-irodacentrum tengelyen belül, annyira össze van növesztve a két ház. A hely belülről teljesen feketére van festve, és kizárólag állóhelyes, és a kezdési időpontra szép lassan megtelik emberekkel. A közeli pesti koncertdátum ellenére egészen sok helyről hallatszik magyar szó, kétségtelen tény: a fanoknak megéri a négy órás oda-visszautazást az, hogy eggyel többször láthassák isteneiket.

A helyszín: a Gasometer A bécsiek nemcsak ugatják a világvárost, hanem fejlesztik is, percről percre. Az eseménynek helyet adó, Gasometer névre hallgató létesítményközpontot 2001-ben hozták létre négy darab óriás méretű, elhagyott gáztartály-épületből. Az eredeti funkciónak megfelelő objektumok megvalósítása az egység hivatalos honlapja, a www.gasometer.org szerint 1896-ban kezdődött, a 2001-es felújítás azonban kicsikét megváltoztatta karakterüket: az ipari létesítményekből zseniális építészek apartmanházakat hoztak létre, földszintjükön plázával, pincéjükben mélygarázsokkal, a négy épületet pedig üvegfolyosók kötik össze egymással, folyosóikon hangulatos presszókkal. További attrakció, hogy az egyik gáztoronynak pisaiferdetorony-szerűen irodaház dől hanyagul (ennek alsó részében találjuk majd a koncerttermet), az út túloldalán, szemközt pedig egy élénkszínű dobozban multiplex mozi és néhány étterem fogadja még a fizetőképes keresletet. A negyed természetesen megközelíthető a saját metrómegállóján keresztül is, ott ugyanis a metróról sem csak beszélnek évtizedeken keresztül, hanem: építik.

A robotok nem öregszenek, így az Erőművet felkonferáló robot-műsorközlő hangon sem hallani, hogy már több mint húsz éves: "Meine Damen und Herren, Heute Abend aus Deutschland die Mensch Maschine: Kraftwerk" - mondja a gép, és már megy is fel a függöny, bootolnak a gépek, a szakemberek keze alatt beindul, hengerel az a zenefolyam, amelyik annak idején alapjaiban változtatta meg a rock and rollt. A színpadkép a zenéhez most már abszolút konform módon minimál: a technika mostanra jutott el odáig, hogy élő elektronikus zenei koncerthez nem kell tíztonnás felszerelést utaztatni. A Kraftwerk színpadán most ugyanis egyáltalán nem találunk a hagyományos értelemben vett szintetizátorokat - az összes hangkeltő berendezésük négy darab laptop (zenészenként egy), amelyek hálózaton keresztül szinkronizálják magukat egymáshoz. A számítógépeken közönséges, Windows alatt futó szintetizátor-szoftverek futnak, ezek állítják most elő a brutális, nyers, kőkemény Kraftwerk-hangzást, amihez képest a trashmetál-szcéna alapművei is érzelmes nyafogásnak tűnnek.

Péterek a színpadon

Az egymás mellett álló négy gépzenészből az alapítók, a koncepciógazdák a két szélén állnak: Florian Schneider az idő múlásával egyre inkább György Péter esztétára szeretne hasonlítani, figyelünk, hogy a számok közti szünetekben vajon mikor rögtönöz kiselőadást a média mítoszairól, a túloldalon álló Ralf Hütternek viszont nem kisebb személyiség, mint maga Medgyessy Péter lehetne a dublőrje - igaz, a miniszterelnöknek, feltesszük, komoly gondot okozna, ha a bonyolult, kettő-négysoros dalszövegeket hibátlanul, emlékezetből kellene visszamondania. A középen álló két segéderő furcsamód szemlátomást kortársa a két alapító atyának, az ilyen korban járó zenekarokat máshol többnyire fiatalokkal töltik fel az idősebb zenészguruk.

Mellényúl az embergép

Gasometer

A Kraftwerk lehetne az a zenekar, amelyik úgy jár koncertezni, hogy kimegy a színpadra, beteszi a CD-t, aztán, ha vége a lemeznek, hazamegy. Csakhogy a derék német robotemberek ennél sokkal becsületesebbek, és minden turnéra új programot készítenek, fenekestül felforgatják, átírják az összes leadandó számot, és bizony: dolgoznak a színpadon is. Persze ne Chick Corea-i értelemben vett billentyűvirtuózkodásra gondoljunk - a laptophoz kötött apró midibillentyűzet erre nem is adna sok esélyt - de bizony komoly, elmélyült elektronikus zenélés folyik a színpadon minden pillanatban, az előre megírt programok szinte minden számban tág teret nyújtanak még az improvizációnak is, aminek itt eszköze lehet bármi, akár a billentyűk, az egér, vagy a szintén kézközelben elhelyezett minikeverők. A mutatványt hitelesíti, hogy az embergép sem tévedhetetlen, és egyszer-egyszer mellényúl, ekkora kockázatot viszont Hütterék szerint érdemes vállalni, és igazuk is van.

Tánc!

A zenei program mindegyik klasszikus Kraftwerk-lemezről bemutat egy vagy több részletet, de a hangsúly persze, hogy az új lemez promóciója: a Tour de France Soundtracks összes lényeges motívuma előkerül, egyik-másik egészen meglepő helyen és környezetben. Érdekes megfigyelni, hogy erről a lemezről gondolkodósabb, kevésbé lüktető anyag érkezik a műsorba, ellentétben a régebbi dalokkal, amelyek többsége még a saját, 1991-es remixalbumukhoz képest is húzósabb, tempósabb lett, a szakértő kezek beléjük programozták az ezredforduló elektronikus tánczenéjének hangulatát és egyik-másik jellegzetes megoldását is. A harmadik-negyedik szám közben vesszük észre, hogy a közönség gyakorlatilag táncol, és egy felénk csapódó illatfelhőből arra következtetünk, hogy egyesek a túl gyors tempó ellen a momentán még a legalitás túloldalán elhelyezkedő tudatmódosító szerrel védekeznek.

A műsort a 78--as, ars poeticának is tekinthető Mensch Maschine indítja, nagyon autentikus, eredeti 78-as hangzással, a zenekar öltözéke pedig szinte pontosan az akkori album borítóját idézi: piros ing, fekete nyakkendő; igaz, most került fölé egy konzervatív szabású sötét zakó is. A következő dal a 2000-es hannoveri expóra 50 millió forintnyi tiszteletdíjért komponált Expo 2000 egyik jól táncolható remixe, amit az új Tour de France követ. A filmvetítés témakövető, a 78-as képességű számítógépes grafikákat háromdimenziós grafikus modellek követik 2000-ből, majd jönnek a Tour fekete-fehér képei. Az új lemez slágere, a Vitamin, majd a Tour de France régi verziója következik, kompromisszummentesen brutálisan szólal meg az elektrohimnusz.

Következik az 1974-es áttörést produkáló Autobahn, ami egyetlen koncerten sem volt még ennyire közel az eredetihez - hogy a szoftverhangszer miképp érhet ennyire közel a harminc évvel ezelőtt kitekergetett-összedugdosott zeneeszközökhöz, nem is értjük. Az elektronikus zenetörténet talán legnagyobb slágere, a Das Modell jön, természetesen elejétől végig németül, Ralf Hütter éneklés közben jobb kezével folyamatosan árnyékolja a fejére rögzített mikrofont a gerjedés ellen, amitől úgy néz ki, mintha súgna valamit nekünk. Még egy 78-as dal, a Neon Lichts, aztán a még régebbi Radioaktivitat, előtte hosszú tájékoztató szöveggel, hogy mire készülnek most a sellafieldi atomerőműben.

Végre robotok

A rendes programot a Trans Europa Express zárja, a 91-es remixverzió szerint, kicsit hamar jött a vége, gondoljuk, de aztán kiderül, a ráadás még majdnem ugyanilyen hosszú lesz. Az első blokkban az eddig kimaradt 1981-es számok jönnek, Nummern, Computer Welt, Heim Computer, Taschenrechner, It's More Fun to Compute, 2004-es megvalósításuk pendlizik az eredeti és a remixverziók között, pár ütemen át mintha az eredeti lemez szólna, hogy aztán váltson egyet a korszerűbb remixre, majd vissza, a vizuális pluszt ebben a részben az jelenti, hogy a zenészek nyakkendőjén piros futófény jelenik meg. A második ráadásblokk a zenekar kilencvenes évekbeli gegje, a színpadon négy valódi robot integet; a laptopok képernyője lecsukva, ők nyilván jól megértik egymást az USB-csatlakozón keresztül is. A zene közben mi más lehetne, mint a Die Roboter...

Etele sorai

Az utolsó fejezethez visszajön a zenekar a színpadra, de most már a plakátokon látható neonruhában, és eljátssza az új lemezről az Elektro Kardiogrammot, az Aero Dynamikot, a végén pedig a mindeddig mellőzött 86-os lemezről a Musique Non Stop-ot. A legvégén a zenekari tagok egy-egy potméterszólóval egyenként búcsúznak a közönségtől, a függöny összezárul, a világítást felkapcsolják, a zene pedig közben változatlanul, végtelen ciklusban folyik az utolsóként távozó Ralf Hütter laptopjából: Musique Non Stop. Búcsúzóul Etele sorai járnak az eszemben: az elektronikus zene örök és elpusztíthatatlan. Az osztrák autobahnmatricám viszont már csak kilenc napig érvényes.