Feltámadás ellenfényben

Massive Attack-ügyekben nem napi rendszerességgel tájékozódó átlagpolgárként az hihetnénk, hogy a zenekar pár éve tetsz- vagy talán valódi halálba süllyedt, de legalábbis beteg, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy kedvenc sorozatunk, a Dr. House főcímzenéjében a Teardrop című Massive Attack-számot véltük felismerni, hogy rögtön bele is fussunk egy erőltetett képzettársításba (amúgy tényleg az az, mármint a főcímzene). Tetszhalálról volt szó egyébként, nálunk hozzáértőbbek már a zenekar második eljöveteléről beszélnek, a nemrég megjelent besztofon már van két új szám, és dolgoznak az új lemezen is. Éppen ideje, az utolsó tisztességes album a '98-as Mezzanine, azóta csak filmzenék és a felemás, nem túl nagy lelkesedéssel fogadott 100th Window című lemez jelent meg, amin a három eredeti tag közül csak egy, Robert Del Naja, azaz 3D dolgozott.

De a magyar ember nem felejt, ami egyszer tetszett, az mindig tetszik (emlék- jubileumi és búcsúkoncertek országa vagyunk, nincs ezen mit szépíteni, bárcsak egykor sikeres magyar zenekar lennénk! de ne kalandozzunk el), szóval rendesen gyűlik a nép a Pecsa szabadterére, ami papíron hatezer főt képes befogadni, de annyian azért nem jöttek össze, türelmes sorok kígyóznak a sörért, a talpraesett angolok egyből hármat vesznek. Póló hatezeröt, ott nem is kígyózik senki.

Az előzenekar helyett leadott Prodigy-Fatboy Slim-Stereo MC's-stb.-slágeregyveleg alatti/utáni várakozás közben (sorban állással persze simán elüthető volt az idő) a közönség a bosszúsból ("Mért nem kezdik már?") kellemesen fásulttá ("Biztos ők is masszíroztatják magukat") válik. Aztán az első szám kezdetekor hirtelen mindenki áhítatos csendben kezd figyelni, a tömeg eleje felől furcsa mód szinte tapinthatóan sugárzik a már-már önátadásig fajuló rajongás, talán az előző napi Depeche Mode hagyott a zuglói levegőben valamit. Jó, persze ne képzeljük azt, hogy egycsapásra mindenki mosolyogva hajladozó szektataggá vált, de ott elöl tutira valami kinyilatkoztatást várnak.

És a Massive Attack kinyilatkoztat. Meglepően erős zenekari felállással jöttek, az elektronika mellé, hogy mást ne mondjunk, két dob van, basszusgitár, szólógitár (és az est egy későbbi pontján gitárszóló, számítottunk gitárszólóra a Massive Attack-koncerten? Nem számítottunk), a két énekesnővel együtt összesen négy szólóének, és lehet, hogy valamit még ki is hagytunk. Az összes szám karcosabban, keményebben szólal így meg, de ennyi kell is egy élő koncerthez. A klubhangulatot a színpadi világítás teljes hiánya biztosítja, egyedül a zenekar háta mögött elhelyezett fényújság szolgáltat némi világosságot, elképzeljük, hogy anyázhatnak most a fotósok. Az előadóművészek arcát jótékony homály fedi, csak az segíthet, ha az oldschool rajongók a lassú számok alatt meggyújtják majd az öngyújtójukat (nem teszik, más kultúrkör). A zenekartagok sötét, mozgó díszletté válnak a háttérben elfolyó és váltakozó feliratok előtt, melyekből olykor háborúellenességet, máskor pedig olyan szavakat lehet kiolvasni, mint "Budapest". Hasonló a lelombozó szigetes koncerten is volt tavalyelőtt-előtt, ugyanígy terhelő adatokkal, politikai tudatossággal és hasonlókkal.

Nem hipnotizált látogatóként úgy tapasztaljuk, hogy a végső nagy felpörgésig a koncert visszafogottságával tüntet, még az óriásslágerek is, mint a Karmacoma vagy a Teardrop, csak némi billegésre és bólogatásra ingerlik a megjelenteket. Bár ha jobban belegondolunk, mi mást is lehetne csinálni Massive Attackra? Szóval az előzőeket értsék úgy, hogy a zenekar hozza a formáját, a közönség örömére. A sound különben kiváló: hangos, de nem túlságosan, jól definiált, tiszta hangok, vastag, kiemelt, dinamikus basszus, élénk magasak, ilyesmiket mondanánk, ha hangzásmániások lennénk, de nem vagyunk, á, nem.

A rajongók az első taktusról felismerik a számokat, sőt az első hangmintáról, és mivel ebbe a versenybe nem tudtunk beszállni, olcsó szórakozásként hírességeket keresünk: megfigyelhetjük Fodor Gábor ütemes csípőringását (közben megtudjuk, hogy szerény fölénnyel ugyan, de a brazilok megnyerték első vb-s meccsüket, persze ennek semmi köze Fodor Gáborhoz), ott volt László Csaba volt pénzügyminiszter, Császár Előddel is sikerül találkozni, és a magyar elektronikuszenei szcéna legalább felével, úgyhogy itt unalmassá is válik a dolog.

Pontosan egy óra játék után vége az első blokknak, amit pontosan fél óra ráadás követ (hiába, angolok), Inertia Creeps, Unfinished Sympathy, a blokk végén a már említett felpörgés, fokozódó tempó, aztán vége, pedig pont innen kéne még egy negyedórát nyomni, hogy másnap mindenki azt mesélje, mekkora király volt a koncert. Még megtudjuk, hogy "Budapest is a fuckin' beautiful city", illetve hogy "Thank you!" Mit mondjunk, úgy tűnik, a feltámadás valóban megkezdődött, kíváncsiak leszünk a továbbiakra, első körben a készülő lemezre.