Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Showbiz cikkek
A háromnapos bemelegítő időszak és az első zuhany után csütörtökön, július 29-én megnyílt a fesztiválterület, felsorolhatatlan mennyiségű koncerttel és programmal. Nyitókoncertként a csodás napsütésben játszó, idén befutott, dán Magtens Korridorer nevű öttagú rock'n'roll bandát választottam. Hatalmas érdeklődés mutatkozott az Orange színpadot hat órakor felavató csapat iránt. A 70-es évek rock zene gyökereiből táplálkozó muzsika, a mindennapi frusztrációról szóló, keserédes szövegek, az énekes Johan Olsen karakteres hangja remek egyveleget képeznek, és nem csak az idei toplistás albumon, hanem, mint itt kiderült, koncertbevetésen is. A nagyon dán, nemzeti trubadúr, Kim Larsen és a legendás Gasolin' örökségének frissített árnyalatai, mind felismerhetőek a Magtens Korridorer által festett feszes, mégis harmonikus zenei képben. A táborok már a koncertek előtt is zengtek többekközött, a „Lorte parforhold” („szaros párkapcsolat”) című fülbemászó ritmusú, vagány számtól, hol zenedobozok, hol gitár kíséretében. A koncert végén a frontember szinte elérzékenyülten köszönte meg a közönségnek, hogy valóra váltották dán zenészek egy "szerencsés, szedett-vedett quintettjének" hosszúra nyúlt álmát, hogy a Roskilde Fesztivál nagyszínpadán játszhattak..
A csütörtöki nap két fő koncertje közül az első, a Guns n' Roses is az Orange deszkáin lépett a publikum elé. A rendezőség nagy szívességet tett a közönségnek, mivel a Guns kezdése után csak fél órával kezdődő izlandi Sigur Róst egy órával későbbre tolta, hogy mindkét várva várt koncertet láthassák az érdeklődők. Ezt a gesztust Axl Bunkó Rose gátlástalanul telibeszarta, és volt pofája egy órát késni. A türelmetlen, hülyére vett, zúgolódó tömeg több nagyobb füttykoncerttel és fujjolással jelezte, nem túl jó, hogy pont most kíván még egy üveg whisky-t és még nyolccal több hostess segget markolászni a zenei sírból feltámadott zombi. Ez a fajta leszarokmindent - ez esetben a kenyéradó közönséget - r'n'r mentalitás még az Axl-t forradalmi hősként tisztelő rajongóknak sem volt szimpatikus. A koncert amúgy se volt nagy durranás. Nem mondom, persze mindenki tombolt, amikor végre felcsendültek a "Welcome to the Jungle" epedve várt riffjei, és Axl, kicsit megfakult tündökléssel ugyan, de töretlen lelkesedéssel üvöltötte, hogy: "Do you know where the fuck you are!? You're in the jungle, baby!" Utána azonban kicsit lelassult a show. Axl egyre többször frissítette magát némi folyadékbevitellel, mint Demjén Rózsi egy fárasztó dunaújvárosi hakni számai közt. A hangzás jó volt, de bárki megmondhatta, hogy ez nem a Guns'n Roses, hanem inkább Axl's Roses. Az új felállást nemigen lehet egy lapon említeni a 90-es évek minden tinihálószobájának falán lógó poszter hőseivel. Az új lemezről származó számokban semmi igazán átütő chemical X nincs, ami a jó ritmus mellett tényleg megpezsgette volna a fantáziát. De a kicsit csalódott nézőközönség nagy része amúgy is elkezdett szállingózni az Arena felé, hiszen mindenki tudta, az izlandi angyalzenészek nem lesznek parasztok, és nem fognak egy órát sztárkodni a koncert kezdete után.
Tool
Az érdeklődés hatalmas volt. Kérném a kedves rendezőket, hogy jövőre ne kövessenek akkora baklövést, hogy nem a nagyszínpadon léptetik fel ezt a fantasztikus zenekart. Szerencsére mi bejutottunk a sátorba, ahol még fél tizenegykor is csak mértékkel volt sötét. Mindenki nyaknyújtogatva várta a percet, mikor fog szószerint felcsendülni a más tudati világból származó nyelv zenére fordítása. Az általános antigravitációs hatás az első számtól kezdve áthatotta és emelte fel a közönséget átlagosan fél méterrel, miközben az agyalapjukon mezítláb túrázó nézők megbűvölt kígyóként tekeregtek az elnyújtott dallamokra. Akármerre nézett az ember csupa-csupa boldogan andalgó, tisztaságtól megrészegült élvezkedőt látott. Sokan próbáltak jókor, jó hangot belebúgni a muzsikába, de ez, az izlandi nyelv sajátosságát tekintve, nevezetesen, hogy nagyon furcsa tündérnyüfögésekből áll, rendkívül nehéz. A lassú, harmonikus felvezetések utáni dübörgő kibontakozások hatalmas hullámokra ültették fel az egyedülálló koncertélményben részesülő nézőket, akik Piedone mosolyával és csíkszemeivel hálálták meg a gyönyörű utat. Az izlandi fiúk átütő energiával játszották számaikat, kiegészülve egy kisebb szimfonikus zenekarral, amely klasszikus kísérete teljes mértékben átjárta a muzsikát. Az énekes/basszusgitáron gyakran vonóval játszó fiatalember olyan tisztán énekelte ki a gyakorlott operaénekesnők hónaljait is megizzasztó hangsorokat, hogy az valami egészen elképesztő volt. A felejthetetlen koncert azzal a megnyugtató érzéssel kísérte haza a közönséget, hogy azért csak vannak olyanok, akik gyönyörű dolgokat teremtenek ezen a Földön.
Másnap, pénteken is fantasztikus változatossággal kecsegtetett a program. Kettőkor a Gogol Bordello nevű, nemzetközi folk-punk banda lépett színpadra az Arena-ban, és őrjítette meg tökéletesen a tomboló tömeget. A csapat zseniális bulihangulatot varázsolt a kelet-európai népzene és a punkrock furcsa összekapcsolásának pattogó ritmusaival éppúgy, mint az extatikus, tébolyult táncmozdulatokkal. A fellépőruhákat valószínűleg a Kusturica-filmek illetve Sid Vicious közös gardróbjából válogatták össze a kedves, bolond zenészek.
Hatkor kezdődött az Opeth, az Arenában.
Mindenki sötét énjében van valami szép. Ezt a szépséget a svéd black metal banda kiválóan ismeri, és remekül alakítják vele komplex zenei profiljukat. A black/death metál alapok nagy változatossággal keverednek, hol a szimfonikus dallamok, hol az akusztikus kiállások megnyugtató hangsoraival, amelyekkel egyidőben az énekes túlvilági hörgése is a gyermekét altató édesapa tiszta énekévé szelídül.
Ezt követően továbbálltam a Bob Dylan-koncerte, amin persze elaludtam. „Szegény Bob! Hol van a tűz!?” - kérdezhette volna a közönség. De hát öreg már a bácsi, a hamut is mamunak mondja.
A jó kis szundi után ismét az Arena felé vettem utamat, ahol a The Streets nevű egyszemélyes brit formáció állt színpadra Mike Skinner személyében, aki szinte minden zenei és harmóniai szabályt figyelmen kívül hagyva forradalmasította a hip-hop mai konvencióit
Éjjel még kicsit elmosolyogtam a Scissor Sisters koncertjén, de ilyenkor már nagyon fáradt az ember, tehát hamarosan a másnapi Tool koncertre várva hajtottam álomra fejem.
A szombat délelőtt folyamatos tool-ogatásokat lehetett hallani a kemping minden részéből. Az amerikai Tool modern, art-rock és metal között lavírozó mély lélekmerülésre hívja azokat, akik felrakják a Lateralus, az Aenemia vagy a legújabb, 10,000 days című albumot. A meglepő, statikus koncertfelállás teljesen újfajta élményt nyújtott. Az Orange színpadon, egymás mellé helyezték el a négy zenészt, akik nem is mozdultak el onnan a show egész ideje alatt. Tool-koncerteken nincs rohangálás. A valószínűtlen ritmusváltások, és lélekrázó szövegek mellett, hatalmas hatást gyakoroltak a két kivetítőn sugárzott vizualizációk is. Akinek volt már a kezében eredeti Tool album, az tudja, hogy Alex Grey színes, emberi létet kiveséző képei, illusztrációi igencsak elgondolkodtatják az embert. Ezeken a képeken túl gyakran tűntek a fel a klipekből jól ismert groteszk, homo sapiensnek görbe tükröt tartó kis lények.
A frontember későbbi Fesztivál Rádiónak adott interjújában is megköszönte a közönség remek hozzáállását, mindamellett az ötperces beszélgetés során mintegy tizenháromszor kritizálta és kérdőjelezte meg Bush elnök létjogosultságát, és küldte el a jókurvaanyjába.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
