A tégla leesik

sziget.hu: Ha jól gondolom, és elmondom, hogy miből gondolom, készül az új könyv. Abból indultam ki, hogy egyrészt nagy publicitást kapott ígérete volt az Enciklopédia 2000 című könyv megjelenése, és közben elmúlt 2000, másrészt a Médium című könyve körüli időkben volt egy nagyobb médiajelenléte, én pedig a januári Big Brother-es szereplést is ilyennek érzem.

Sebeők János: A párducketreces demonstráció, ami nagy hatással volt a közvéleményre, nem kapcsolódott könyvhöz, igaz, a Médium című nagyregény utáni évben történt meg, és a Médium című nagyregény üzenetét közvetítette a nagyobb közönség felé. Nevezetesen azt az aggodalmat, amely a trópusi őserdők kipusztításával kapcsolatos. Az Enciklopédia 2000 című munkán már hatodik éve dolgozom, viszont a mostani tévéjelenlét és az utóbbi fél év eszmélkedései arról szólnak, hogy egyelőre nem értem meg e nagy mű megalkotására Így hát azok a könyveknek, amelyek nyáron fognak megjelenni, nincs közük az Enciklopédiához.

sziget.hu: Könyvhétre új Sebeők-könyvek jelennek meg?

SJ: Igen, az egyik esszékötet, az utóbbi tizenhárom év esszéi, publicisztikái.

sziget.hu: Ezek már közölt anyagok?

SJ: Igen, az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzetben, a Napútban és egyéb folyóiratokban ezek már megjelentek. A másik egy filozófiai munka, a Lázadó bioszféra című, 91-ben kiadott ökofilozófiai munkám folytatása. És ez is az lesz. Ami reflektál az elmúlt tizenkét évre, arra, ami bennem és a világban végbement. Sajnálatos módon a Lázadó bioszférában és a Médiumban megénekelt tragikus eposz folytatódik, változatlanul évi 150 ezer négyzetkilométer őserdő pusztul el, és ennek sem a Riói, sem a Johannesburgi Konferencia, sem a Greenpeace vagy a Világvadvédelmi Alap erőfeszítései nem tudtak gátat vetni, ezentúl pedig olyan új, bioetikai kérdések is felbukkantak, mint a klónozás vagy a génmanipuláció, tehát manapság van min gondolkodnia egy ökofilozófusnak.

sziget.hu: Várható új emésztenivaló, avagy áll-e a világ valami olyan új tudományos szenzáció előtt, mint ezek voltak?

SJ: Úgy gondolom, hogy mindinkább el fog mosódni a természetes és a mesterséges közti határ, és ez az a probléma, amivel nehéz lesz szembenéznünk. A technológiai fejlődés lelassul, hiszen még a Columbia űrsikló katasztrófája is lassítja az űrprogramot, körülbelül olyan távol vagyunk ma egy Mars-expedíciótól, mint Gagarin idejében, sőt most már a Holdra se nagyon megyünk. Sok más tekintetben is tapasztalható a lassulás, hadd célozzak az informatikai társadalommal kapcsolatos utópisztikus piaci elvárásokra, ezek a kétezredik év után összeomlottak, viszont más, olyan dolgok, amelyekről ezt nem gondoltuk, hihetetlen tért hódítottak. Ilyen például a mobiltelefon elterjedése. Gagarin idejében robotokról, űrvárosokról gondolkodtak, s míg most csak ez az ócskavas űrállomás kering itt a fejünk fölött, millió-, sőt százmilliószámra adják el a mobiltelefonokat. De úgy gondolom, hogy a Lehm és Asimov által fölvetett sci-fi kérdések magasabb szinten ismét vissza fognak találni hozzánk. Itt például a mesterséges intelligencia kérdésére gondolok ez megint csak ugyanilyen probléma. Hiszen egyre nagyobb teljesítményűek a számítógépek, de az ember módjára gondolkodó gépektől érdekes módon szintén távolabb vagyunk, mint a hatvanas-hetvenes évek nagy utópisztikus korszakaiban voltunk.

sziget.hu: Az elmúlt évek változásai között mennyire fontos, vagy mennyire káros a médiavilág kialakulása? Ez különösen az Ön BB-szereplésének tükrében lehet érdekes.

SJ: Én úgy gondolom, hogy a médiavilág egyfajta kultúra, és nem kulturálatlanság. Hankiss Elemér filozófiája áll hozzám nagyon közel, ő egy, ha jól emlékszem, Emberi kaland című könyvében kifejtette, hogy egy parfümös üveg dizájnja éppúgy kultúra a maga helyén, mint a Pieta.

sziget.hu: Minden főiskola első évében tanítják, hogy a kultúrának két értelmezése van, de talán azt is foglalkoztatja ez a kérdés, aki ismeri ezt a tételt.

SJ: Én ezt egyértelműen kulturális jelenségnek tartom. Most mediális korban élünk, és ezt a mostani tömegmédiát abban a távlatosabb történelmi folyamatba kell beilleszteni, amely az adathordozásnak az egyre sokszínűbbé válását jelenti. A Gutenberg-galaxis kialakulása például rossz volt a kódexmásolóknak, tehát akkor az az iparág összeomlott. Egyre több szinten, egyre több adathordozó és technológiai eszköz által kommunikálunk, ez a kommunikáció pedig változatlanul, szerintem, aszimmetrikus abban az értelemben, hogy noha az internet fölvillantotta annak lehetőségét, hogy a szó klasszikus értelmében párbeszédet folytassunk, de az változatlan, hogy bizonyos adók műsorokat sugároznak, ezeket pedig milliók fogyasztják. Itt lehet egy további kérdést fölvetni: hogy vajon mennyiben lenne jó az, ha eljutnánk egy olyan kommunikációs világba, ahol nincs tekintély, ahol tényleg mindenki azt választ, azzal beszélget, amit és akivel akar. Nem biztos, hogy ez jó volna, mégpedig azért, mert nagyon fontosak a kollektív, egyidejű élmények. Föl lehet vetni azt a kérdést, hogy miért szorul vissza relatív módon a videotékák forgalma. Miért ül le valaki egy kereskedelmi tévé elé, hogy megnézzen egy olcsó, több mint húsz éves, lerágott Bud Spencer-filmet?

sziget.hu: Talán mert mézesmadzag egy ilyen műsor.

SJ: Nem mézesmadzag, hanem közös élmény. Attól nézik ezeket a műsorokat, mert az embereknek igényük van arra, hogy a döntés súlyát áthárítsák valakire. Nem biztos, hogy a legértelmesebb szórakozás megnézni egy akciófilmet.

sziget.hu: Bocsánat vagy létrehozzák bennük ezt az igényt.

SJ: Hogy ki mennyiben felelős, mennyire a nézőkért és mennyire a pénzért van ez az egész, azt nagyon nehéz eldönteni. Demagógia azt mondani, hogy üzletemberek kitalálnak valamit, és behülyítik az embereket. Nézői igények ellenében nem lehet üzletet csinálni. Olyan archaikus, rejlő igények bukkannak felszínre ezekben az üzletekben, amelyek megvannak az emberben. Tehát nem véletlen, hogy már száz éve működik az, hogy krimi, thriller, Frankenstein, vámpírok, már a King Kongot is vagy harminc éve forgatták le, tehát az úgynevezett médiacivilizációnak vagy hollywoodi vircsaftnak lassan száz esztendős hagyománya van, és száz éve rájátszanak bizonyos emberi tulajdonságokra, amelyek sokkal régebben is megvoltak. A görög mitológiában sem csupa grál lovag van. A Shakespeare-drámákban is, más kulturális szinten, de ugyanazok a történetek mennek végbe, ugyanazok az emberi esendőségek vannak, mint egy valóságshowban. Ezekben is ezt nézzük, csak esetleg mai, más szinten, tömegigényekre hangolt módon.

sziget.hu: Azt mondja, hogy az egyik oldalon jelentkező közösségiélmény-igény jelentősebb, mint a másik oldalon a tőke szerepe.

SJ: A kettő egymás nélkül nem képzelhető el. Gyermekded dolog azt boncolgatni, hogy vajon kit terhel a felelősség, tehát azt a kétmillió embert terheli-e, akiket bikacsökkel sem lehet elverni a televízió elől, vagy azokat az üzleti köröket, akik ezt nyomják. Ez egy globális jelenség, ami nemcsak itt van. Mondok egy nagyon érdekes esetet. Amikor a tálib rendszert elűzték, és egy megengedőbb vezetés vette át az országot, egy Bruce Willis-filmért tömegverekedés tört ki. Ez egy globális folyamat, és nem egy-két ember jó üzlete. Én ezen sokat gondolkozom, hogy ti. mire van szüksége az embernek. Mátyás király országa tökéletesen működött, pedig áram sem volt. Ma elektromosság nélkül fél óra alatt tömegpánik törne ki. Ezer dologhoz hozzászoktunk, ami nélkül ma már nem tudnánk meglenni.

sziget.hu: Viszont a valóságshow-kon túl más, nem pénz- és kényelemalapú dolgok is tudtak nyújtani közös élményt. A húszas évek városi moziláza is ilyen volt, vagy az ötvenes évek filmhíradói. És a háborúk is.

SJ: Az, hogy mi az érték és mi a kultúra, két külön dolog. Kultúrán belül is felbukkanhatnak elítélendő dolgok. A kultúra nem minősíti erkölcsileg önmagát. Pápua Új-Guineában az emberevés a kultúra. Tehát lehet azt mondani, hogy csúnya dolog, hogy erőszakot vetít a tévé, másfelől lehet azt mondani, hogy nekünk most ilyen kulturális korszakunk van. A rómaiaknak meg olyan kultúrájuk volt, hogy a Gladiátor című filmet nem művérrel, hanem élőben nézték végig.

sziget.hu: Igen, csak a két említett kultúrafogalom most nagyon-nagyon szembemegy egymással, sőt mintha ez a helyzet meg akarna szüntetni mindent, ami előtte volt.

SJ: Ez egy olyan demagógia, ami elég elterjedt, például azok között, akik nem ismerik az Egyesült Államokat. Az Egyesült Államokból agresszíven és dömpingszerűen ezek a bizonyos akciófilmek áradnak Európába, de fölteszek egy nagyon egyszerű kérdést. A magyar televízió miért nem vesz cseh filmeket? Mi gátolja ezt? Áll egy cenzor a háttérben, aki azt mondja, hogy tilos cseh, holland, francia vagy olasz filmet venni?

sziget.hu: A Duna Tévén van román sorozat.

SJ: Az nagyon jó dolog, de kisebbségi hang. Az MTV-n nem megy. Szóval hol van az európai kurázsi? Hol van a közös európai szolidaritás, hogy a nagy európai tévék megvegyék egymás filmjeit, ki tiltja ezt? Nem hiszem, hogy azon múlik, hogy az amerikaiak ezeket gyártják. Ha az európaiak nem vennék meg ezeket, akkor ezek nem jutnának el Európába. Én már nem is tudom, mikor láttam akár csak olasz filmet utoljára tévében. És ez csak az egyik. A másik, hogy ahonnan ezek a filmek jönnek, s nevezetesen az Egyesült Államokról van szó, ott talán az egész világon legfejlettebb a komolyzenei élet. Nézzük meg azt, hogy minden nagyobb egyetemnek saját szimfonikus zenekara van, és bizonyos dolgokat máris újra kell fogalmazni. Ott vannak olyan kábelcsatornák, ahol éjjel-nappal színházi előadásokat adnak, egy-egy egyetemi könyvtárnak nagyobb a költségvetése, mint a mi OSZK-nknak. Az ilyen dolgokkal nem nagyon foglalkozunk. A BB-házból én is elküldtem hidegebb égtájakra Stallonét meg Schwarzeneggert, de az egész értelmiség ennél tovább nem nagyon jutott. Elő kellene venni egyszer egy tollat meg egy papírt, és megnézni, hogy Amerikában a magaskultúrára mennyit költenek, mennyit a múzeumokra, milyen múzeumok vannak, miket tárolnak ott, és akkor hirtelen rádöbbenünk arra, hogy ebben a csúnya tengerentúli országban, amit Kádár János óta ilyen Uncle Sam-kalappal képzelünk magunk elé, meg hogy ott Dollár papa mindent maga alá gyűr, az suba alatt, anélkül, hogy észrevennénk, számos tekintetben megelőzi Európát. És közben verjük a mellünk, hogy mekkora kultúra van nálunk, de úgy, hogy alig költünk rá. Meg kell nézni, mennyit szánunk könyvre, múzeumra. Döglődnek a múzeumaink, éhbérért dolgoznak könyvtári alkalmazottak, és közben azt mondjuk, hogy itt Közép-Európában mennyivel kulturáltabbak vagyunk Amerikánál. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor kritizáljuk a médiacivilizációt.

sziget.hu: Nem lehet az, hogy a friss döbbenet után nemsokára összeszedi magát a magaskultúra, gyűjt magába olyan ágakat, amelyek azelőtt nem tartoztak a körébe, például a könnyűzenére gondolok, megszervezi magát és offenzívába kezd?

SJ: Erre a kérdésre tulajdonképpen a Big Brother-es jelenléttel válaszolnék

sziget.hu: Lehet, hogy éppen ezt akartam kérdezni.

SJ: Nagyon jól meg tudom világítani, hogy miért is vonultam be a Big Brother házba. Szerintem a válasz az, amit ott csináltam. Úgy gondoltam, hogy a látványtér adott, abba a térbe kell bemenni, amit látnak, és nem a partvonalról kritizálni azt, ami látható. Ez egy szimbolikus tett volt a részemről; én abból indulok ki, hogy az ember semmiképpen nem lehet a helyzet foglya. Egy ország sem lehet globális politikai helyzet foglya, egy ember sem lehet a saját helyzetének a foglya, minden helyzetben kell lennie cselekvési szabadságnak. Nem is véletlen, hogy én ezt, némi iróniával, luxus-lágernek minősítettem, mert bizony Radnótinak megadatott az, hogy megírja a bori noteszt. Az egy elég lehatárolt cselekvési szint volt, amikor mondjuk kettővel odébb már tarkón lövik az embert, majd jön az SS tiszt, és a következő már én leszek. Ő bebizonyította, hogy a legszélsőségesebben elnyomott és behatárolt helyzetben is akár a legmagasabb szinten meg lehet nyilvánulni. Nos, én úgy gondolom, hogy hasonló válaszok születhetnek akkor, amikor a fogyasztói társadalom, a médiadömping, a médiacivilizáció, a globalizáció próbálja meg az ember cselekvési szabadságát korlátozni vagy behatárolni. De ezt nem úgy kell megoldani, hogy ki-ki visszavonul a maga robinsoni mini rezervátumába, ki-ki egyszerűen leválik a rendszerről, és azt mondja, hogy én most független vagyok mindentől, elmegyek a Krisna-völgybe, vagy éppen vegetariánus vagyok, és akkor ezzel megoldottam minden problémát, tovább az egész ökológiai válsággal nem foglalkozom. Így is lehet persze, de talán egy markánsabb, provokatívabb út bemenni oda, ahol a dolgok történnek, és ott bebizonyítani, hogy lehet másképp. A valóságshow tere nem feltétlenül azt jelenti, hogy ott csak hülyülni lehet, csak káromkodni, mert igen is valaki egy fél-földgömbös sipkát a fejére tehet, és elkezdhet beszélni az amazóniai őserdők pusztulásáról. Ezt ott senki nem tiltja. És az internetes emberek ezreihez eljut, csak hát senki nem gondolta, hogy ez a médium ilyen célra is fölhasználható. Senki nem gondolta, hogy egy valóságshow-beli szereplést küldetésként is fel lehet fogni. Így lehet belépni például az Európai Unióba is. A Big Brother Hága, Hága megmondja, hogy ezt teheted, azt nem teheted. A cselekvési szabadság bizonyos értelemben korlátozott. Most itt két alternatíva van. Vagy a teljes ellenállás, vagy pedig az, hogy föltesszük a kezünket, és mindenben alárendelődünk. Tudomásul kell vennünk mindig, hogy milyen a körülöttünk lévő kor. A korszellem, ahogy Madách is írta, olyan erős közeg, amit teljes egészében legyőzni nem lehet, de a szabadság mindenki számára adott, azzal együtt, hogy a saját korlátainkat is ismerni kell. A madár is csak akkor tud repülni, ha valamennyire ismeri az aerodinamikát. Lehet persze, hogy a tégla szabadabb a madárnál, mert fogalma sincs az aerodinamika törvényeit, de a tégla leesik. Szálinger Balázs

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!