Négy önismétlő és a hatástalanított atombomba

Úgy tűnik, hogy amikor a U2 valami újjal próbálkozik, az nem nagyon jön be a közönségnek, a zászlólengetős stadionrockhoz szokott régivágású rajongók legalábbis fanyalogva fogadták a kilencvenes évek elektronikus hangzásvilágú kísérletezéseit. Sok vájtfülű szerint ugyan a '93-as Zooropa volt az ír csapat legkiforrottabb, legizgalmasabb albuma, és akik csak a modernebb hangzású Achtung Babyvel ismerték meg a zenekart - ilyen ember pedig sok van, akkoriban erőteljesen döngölte az MTV a lemez klipjeit - talán nem is fedezték fel a markáns váltást a banda zenei világában.

A zenekar egyébként az ehhez a lemezhez kapcsolódó Zoo TV turnéval jött el először és utoljára Magyarországra, '93 júliusában. A Népstadionban tartott koncerten jó érzékkel képviseltettük magunkat, persze a legolcsóbb, nyolcszáz forintos jeggyel, de szerencsére egy kedves ismerősünk, Péter, becsempészett minket a küzdőtérre. Péter azóta ismert és jól kereső újságíró - innen is látszik, hogy a jók elnyerik jutalmukat - nekünk pedig ez azóta is meghatározó koncertélményünk, a világítós trabantokkal, a tévéfallal és a Thürmer-telefonbetyárkodással együtt. (Ezen a koncerten különben a magyar vendég, az akkoriban már szólókarrierbe kezdett Ákos is viharos sikert aratott, igaz, csak akkor, amikor bejelentette, hogy most pedig az utolsó száma következik.)

Rock'n'roll

Az új album boritója

A rajongótábor viszont nem mutatott túl nagy érdeklődést a következő lemez, a Zooropa zenei kísérletezései iránt, hogy a Pop hűvös fogadtatásáról már ne is beszéljünk. Talán ennek, talán a nosztalgiának köszönhetően a 2000-es All that You Can't Leave Behind már a zenekar legsikeresebb albumára, az Achtung Babyre emlékeztetett. Ez aztán a jelek szerint annyira bejött, hogy Bono és csapata az elmúlt négy évben egészen a nyolcvanas évek második feléig utazott vissza.

Magukat koppintják

Az új album, a How To Dismantle an Atomic Bomb (a politikailag folyamatosan aktív zenekar a mostani háborús időkben természetesen nem tekintett el a kissé hatásvadász címtől: Hogyan hatástalanítsunk egy atombombát?) hangzásvilága ugyanis egyértelműen a Joshua Tree koppintása, vagy hogy ne legyünk ilyen sarkosak: visszaidézése. A félreértések elkerülése végett: ez egyáltalán nem baj. Sőt, a U2 új albuma az egyik legpörgősebb, leglendületesebb anyag, amit a lassan legendává kövesedő huszonötéves zenekar eddig kiadott kezei közül. Igazi temperamentumos rock'n'roll, néhol latinos betétekkel, itt-ott U2-s himnuszokkal és legalább két olyan dallal, melyeknek feltétlenül ott lesz a helyük egy majdan elkészülő Greatest Hits albumon. Említsük itt meg a Sometimes You Can't Make It On Your Own című dalt, amit Bono elhunyt apja emlékére írt, és amit a zenekar el is játszott a temetésen.

Bono, The Edge, Adam Clayton és Larry Mullen hozza, amit elvárunk tőlük: nem többet, de nem is kevesebbet. Semmi olyat nem hallunk a nagylemezen, ami áttörő vagy merész lenne, de ezt az vesse a zenekar szemére, aki nem pártolt el tőlük, amikor a kilencvenes években valóban újszerűt alkottak. A U2 valahol saját zenéjének a foglya: a jellemző stílustól nem térhetnek el, mert ha megteszik, az a rajongók szemében felér a szentségtöréssel. Így hát újra és újra lefőzik a jól bevált receptet, ami a U2 zenéjét kedvelőknek persze mindig jól esik. Az új anyag egy már ismert hangzásvilág tökéletesre csiszolt, érett újratöltése, és valóban jól szól.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!