A Polgári Kör Szerbiába megy

A rejtélyes fesztiválról egy éve hallottam először. A szerbiai helyszín, a nagynevű fellépők állítólagos tömegei, illetve a hivatalos információk teljes hiánya azonban meggyőzött, hogy csak a balkánról felröppent legendák egyikéről van szó.

Néhány hete, a Zöld Táltos Liberális Polgári Kör alakuló ülésén, az alapszabályok és kiáltványunk, a "Monnyon le - monnyon le!" magyar és sumér nyelvű megszövegezése után, egyik társunk ismét előhozakodott a hírrel: Elrabolt földjeinken, Újvidék városában, nagy vigasság van készülőben, másfél hét hosszán át, Július havában. Rögvest megszavaztuk, hogy az ősmagyar mondatszerkesztést egyelőre csak éjfélig kell alkalmaznunk, majd hozzáláttunk egy állásfoglalás megfogalmazásához. Sajnos azonban még példaképünk, Bajor Zsolt sem nyilatkozott fesztiváltémában, így végül nem tudtuk eldönteni, hogy elítéljük, vagy üdvözöljük az eseményt.

Polgári Körünk a fesztivál utolsó napjaira érkezett Újvidékre, amelyet a helyiek direkt Novi Sad néven emlegetnek. A Duna túlpartján magasodtak az Exit fesztiválnak otthont adó Vár falai, ahol egykor biztosan magyar hősök álltak hősiesen ellen valamilyen túlerőnek. Az utcákon tombolt a hőség, mintha Isten a hajszárítóját irányította volna a város fölé.

Már a fesztivál bejáratánál, a városkapu előtt nyilvánvalóvá lett, hogy itt nem csak a külföldi előadók és a helyi közönség, hanem a kelet és a nyugat is találkoznak egymással. A népek egyrészt forgóajtókon át, vonalkódos jegyeik infravörös leolvasását követően léphettek be, másrészt a beléptetőrendszer szélén, ha összebratyiztak valamelyik biztonsági őrrel.

A szórakozni vágyókat a kapuk túloldalán terepruhás rendőrök sorfala várta, akik szakszerű mozdulatokkal motoztak meg mindenkit. A zsebek visszaforgatása után pedig kezdődhetett a mulatság. Csonka-hazánkfiai úgy képzelhetik el legkönnyebben az Exitet, mint egy olyan Sziget, amelyet a Budai Palota körül, a várfalak, árkok és bástyák rendszerében rendeznek meg, és ahová - haladó szellemük bizonyítékaként - egyetlen rock együttest sem hívnak meg. A fesztivált szállongó por helyett a kövezett utcácskákat elborító kávézók és a dunai kilátás jellemezték, amelyet mindnyájan nagyon polgárinak tartottunk.

Leginkább azonban annak örültünk, hogy az előadók jó része nem elégedett meg a puszta szórakoztatással, hanem - otthoni kedvenceinkhez hasonlóan - az emelvényről okította is az egybegyűlteket.

A tanításokat a Fun-da-mental együttes kezdte meg. Színpadra lépett egy nagyon betépett, raszta hajú, zöld tengerészgyalogos nadrágot viselő indiai basszgitáros, aki, furcsa szeszélyből, pólójára a Terrorist No 1 feliratot és egy amerikai zászlót nyomatott. Megjelent még egy dühös, szénfekete srác, bakancsban, militari ruházatban, egy turbános, pókerarcú szikh dobos, egy fehérruhás, hosszú, csapzott hajú pakisztáni és egy öltönynadrágot, inget viselő, joviális indiai kishivatalnok, a billentyűknél.

Remek, pontosan performált, ugyanakkor őrült, lüktető zenéjük nem akadályozta a csapatot abban, hogy világnézetével ismertesse meg az egybegyűlteket. Az előadás közben előkerült egy hatalmas amerikai zászló, amelyet a vadul rappelő fekete srác egy ideig csak nézett, úgy, hogy egyikünk sem lett volna szívesen csillagos-sávos lobogó, majd a tagok aktív asszisztálása közepette, rituálisan kitörölte vele a fenekét, mintegy.

Körünket felkészületlenül érte a dolgok ilyetén alakulása, így dermedten néztük a fejleményeket. A szerb közönségnek alighanem szóltak, esetleg egyéb módon volt érintett, mert a dolog láttán lelkes hejehujába kezdett. Amikor végül széthúzták a zászlót, és kivehetővé vált a felirat, hogy Terrorist No 1, a hangulat olyan hisztérikussá fokozódott, mint egy szavazat-újraszámláló tüntetésen. - Van aki nem ért egyet ezzel? - ordított a pakisztáni, mire a tömeg egy emberként válaszolta, hogy Nincs!, mi pedig jobbnak láttuk, ha nem bocsátkozunk vitába.

Ezután valaki a színpadra dobott egy Free Palestina feliratú pólót, ez az a közönség volt, amelyben spontánul akadnak ilyesmik, a fekete rapper pedig, nagy ováció közepette körbehordozta a ruhadarabot.

A következő szám után - mert játszottak is - a pakisztáni zenész többször, és nyomatékkal feltette a kérdést: Mi hát a megoldás? Lévén, nekünk nem volt mikrofonunk, ő válaszolt is. A megoldás nem a nacionalizmus! A probléma nem a keresztényekben, muszlinokban, hindukban, buddhistákban van, hanem egyetlen dologban. Itt meglepetés ért minket, mert a kihagyott vallást, az előírt napi- és hetilapokon nevelkedve, könnyen azonosítottuk, ám végül kiderült: A probléma a kapitalizmusban van! Ováció, további zene.

A szünetben a csapatnak egyhangúlag megszavaztuk a "Kelet Schuszter Lórántjai" nevet, majd megdöbbentünk a színre lépő Asian Dub Foundation jellemfejlesztő erején. Az Angliában élő indiaiakból álló zenekar néhány perc alatt liberális fordulatot hajtott végre. Dinamikus számaikat békés egymás mellett élésről, erőszakmentes Európáról, toleranciáról értekező tanításokkal kötötték át, a tömeg pedig egy emberként ordította, hogy Peace, Love and Unity.

További két napot töltöttünk az Exiten, kólán és szokon, hamburgeren és bureken, meghallgatva további előadókat, rasztafáriról (rasz=fej, tafari=teremtő), Jah-ról, Jamaikáról, és néhány olyat is, akik egyszerűen csak zenéltek.

Az igazán tanulságos azonban az volt, mikor kimentünk a Duna partra, a strandra, ahol a fiúk fociztak a homokban, a lányok csevegtek a napon, a gyerekek fagyiztak és ugráltak a bójákról, a háttérben pedig csillogott a víz, meg egy kétszer háromsávos híd lebombázott romjai.