Bizonyos szempontból ez teljesen rendben van, elvégre nemzetközi hírű gigafesztivált ne egy perifériára szorult punkrocker zárjon olyan szövegekkel, hogy "Mákosi Ratyi szteppel a budiban" satöbbi "további példák teccés szerint a történelemből". Kérdés marad persze, hogy a Sziámi mennyire van centrikus pozícióban (Oké, Müller miatt ott van.), pláne, hogy ők nyitják-zárják a Szigetet.

Barcsék idén egy órával korábban, háromkor kezdtek neki, és pontosan kétszer jobb koncertet adtak, mint tavaly. A zenekarnak összesen tizenkilenc száma van, körülbelül minden évükre jut másfél darab, az utóbbi két évben egy dal született (Képviselő funky, lásd fent), de még egyelőre nincs kész. A slágergyanús szerzemény első strófája egyébként egyértelműen alátámasztja, hogy miért van a Flash a kilencvenes évek magyar bandáinak tízes listájában benne.

Most abba tényleg ne menjünk bele, hogy a Barcs féle embereknek, miként Raba mesternek is, miért kell a prűd értetlenség által övezve lenniük, mert akkor számon kérhetnénk a vécéillatosító reklámokon is, hogy miért nem szarik végre egy büdöset egy nagy szőrös ember mondjuk a Havanna-lakótelepi lakásában. És különben se panaszkodjunk, Magyarország érdemel többet, nem a Barcs Miki.

Az viszont talán megérthető, hogy miért nem bővelkedik hazánk normális dalszövegekben cirka Boross Péter óta. Amúgy meg írjanak politikailag korrekt szövegeket a vezércikkírók és a népművelők.

A végigugrált és üvöltözött tíz sláger után feljött a baihás gyerek megint, és mondta Barcsnak, hogy idő van, már csak két számra van lehetőség. "Höhö, ez nem tudja, hogy már csak egy számunk van." - mondta a Flash frontembere, majd megkérdezte Maurits Andrástól (basszusgitár), hogy melyik az a szám, és hogyan kezdődik, majd játszani kezdtek.