sziget2003

Sátántangó

2003. 08. 05., 16:25 | Frissítve: 2003. augusztus 05., kedd 16:46

Szokás kiokoskodni, hogy a Sziget az így mainstream meg úgy, és hogy középosztály satöbbi. Ha végignézünk a plasztikvároson, a BNV-Vidámpark pavilonjain, játékain és VIP-szektorain, akkor tényleg. Másrészt: magyarázza már el valaki, miért mennek Belga-koncertre négyezerrel többen, mint Dopemanre? Amikor a szórakoztatóipari erőviszonyok pont fordítottak volnának. Hol van a lemezboltokból az a harmincötezer, aki végigénekelte a szombati Kispál-koncertet? Hogyan tud ezrek előtt játszani az egyébként húsz fizetőnézős klubbulikban edződött Picsa?

A Sziget szórakoztatóipari szempontból akkor micsoda is? Nem egy reprezentatív izé. Inkább parajelenség. Illetve: Sziget. (Persze tudjuk: a sok színes program nagy gravitációja is gyorsít nem keveset.)

Tekintse meg fotóinkat
Ez szépen látható volt a Slayer esetéből is. A szigeti eseményekből az volna kikövetkeztethető, hogy a Slayernek Magyarországon legalább akkora kultusza van, mint Batiz Andrásnak. Napok óta a Slayerről beszél az egész város. Olyan emberek állítottak meg "Slayerre jössz?" kérdéssel, akikről soha nem is sejtettem, hogy Bon Jovinál erősebb metálig elmerészkednének. Komplett felügyelőbizottsági ülések jöttek hétfő este Slayerre, marketingmítingek alakultak át sátánista szeánszokká, reggeli nagyvizitek fordultak orgiába, amikor a főorvos és két adjunktusa elkezdte üvölteni a Chemical Warfare-t.

Slayerre tehát úgy begyűlt a nép, amennyire csak szakmailag és emberileg lehetséges hétfő este.

A magyar metál egyetlen nagyobb tömeget vonzani képes zenekara, a Tankcsapda melegítette elő a nagyszínpadot (amikor ezt írom, Pataki Attila énekli valahol, hogy elment a Lidi néni a vásárba, de ez mostan nem ide tartozik) körülbelül a várt eredménnyel: kispáli lelkesedéssel, de kisebb lélekszámban éneklő közönség, szórványos csápolás.

Intézzük el gyorsan: számtalan Tankcsapda-koncertet láttam már, és egyik sem bírt meggyőzni. Van egy elképesztően tehetséges dalszerző, Lukács László, aki olyan rockandroll-punk slágerokat ír, mint senki az országban, sőt a nagy büdös világban is kevesen, és van ehhez egy zenekara, amelyik ezeket a számokat képtelen rendesen eljátszani. Feszes, kemény punkdalok helyett valami maszatos, bágyadt dolog lesz az egészből, nincsen benne vér, erő lendület. Csak remélni tudom, hogy Dave Lombardo (a világ legjobb metáldobosa) öltözőjébe nem hallatszott be a koncert.

Tapasztalatom szerint viszont a Slayer sosem bír pontatlan, erőtlen vagy bágyadt lenni. Voltam vagy féltucatnyi koncerten, és Slayer mindig ütött, a legrosszabb akusztikai viszonyok között, a legszarabb hangosítással is. Én tehát a Motörheaddel együtt sorolom azoknak a zenekaroknak a kategóriájába, amelyek nem tudnak rosszul játszani.

És most fejletépős koncert volt várható, hiszen a szigeti nagyszínpad végig úgy szólt, ahogy kell. Ehhez képest az eddigi leggyöngébb Slayer-koncertemet hallottam, kásás gitárokkal, túlkevert basszussal, alulkevert dobbal. A magyarázat: a zenekar délután esett be, gyakorlatilag soundcheck nélkül, kutyafuttában nyomta le a koncertet. Araya kedves volt, mint mindig, meghatottan mosolygott számok között (a számokban viszont gonoszul üvöltött), levideózta a végén a közönséget; a két gitáros közül csak Jeff Hannemannt hallottam, Kerry Kinget viszont jobban láttam, ez a bolondpankrátoros fazon elég könnyen észrevehető, Lombardo végül szétrúgta a dobcuccot, ami valószínűleg nem show-elemként került a műsorba (nem hajlamos ilyen gesztusokra), hanem valamin fölhúzhatta magát. (Tényleg szarul szólt a dob.)

Ráadás nincs, rohanás tovább. Közönség így is elégedett volt: megkapta a God Hates Us All lemez nagyobbik felét, és még a Raining Bloodot is. Fejek nem tépődtek, dobhártya nem szakadt.

hirdetés