Emma
-2 °C
6 °C

Apa, ne felejts el! – Küzdelem az Alzheimerrel

apa ea 01 domolky daniel PRINT 002
2020.10.30. 17:28 Módosítva: 2020.10.30. 18:07
Eljön az idő, amikor mi sem emlékszünk arra, hol hagytuk az óránkat. Vagy már most eljött. És akkor ez még jó jel, mert azt jelenti, fontos még az idő és fontosak a hozzánk tartozó kellékek.

Amikor Florian Zeller, az ifjú francia szerző Az apát, az öregedő exépítész küzdelmét az Alzheimer-kórral megírta, a legrangosabb francia színházi elismerést, a Molière-díjat kapta érte. Joggal. Érti a csíziót, jó érzékkel választ témát és dramaturgiai érzéke is van. Nálunk korábban az Orlai Produkció által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, ki mással, mint Kern Andrással. Ahogy Zeller, úgy Valló is érti a csíziót: érzékenyen követi a szerzői szándékot és közel is hozza a problémát a nézőhöz.

Míg a Belvárosi Színházban Lukáts Andor és Hámori Gabriella vitte a vállán az apa–lánya kettőst, most Kern Andrásra hárul a feladat, hogy a betegség, az idősödő apa Alzheimer-kórjának fázisait érzékeltesse. Azon túl, hogy a választás ideális, a feladat testhezálló, Kern a folyamat, az árnyalatok kidolgozásában és bemutatásában is részt vesz.

A saját magán is szórakozó-meglepődő, a fiatal női társaságnak könnyen hatása alá kerülő, öregedő, de nem öreg férfitól eljut a kórházi ágyon egy szál gumigatyában tengődő, anyját gyermeki módon hívogató, tehetetlenül vergődő öregemberig, akinek mindennapjaiba már csak a kedves ápolószemélyzet visz olykor egy kis színt.

Szerencsére azonban az előadás, azon túl, hogy – főleg a vége felé – belemegy a fent említett mélységekbe, nem pusztán a kikerülhetetlen végre és az odáig tartó, egyre nehezebb útra fókuszál, hanem azokra az ezáltal generált családi és belső egyéni konfliktusokra is, melyek az idős szerettünk sorsának megoldása iránti küzdelmekből, ezek mindennapos megéléséből fakadnak.

  • Miként éli meg a férj, hogy apósával kell élnie, és az ő betegsége miatt kell lemondania korzikai nyaralását?
  • Miként éli meg a folyton az apjáért aggódó lány, hogy az rendre a ki tudja, hol leledző húgát említi, róla áradozik, akiről a darab közepére azért felsejlik, hogy már nem is él, balesetben halt meg, de inkább így emlegetik, semmint hogy szembenézzenek tragikus végzetével?

A darab írva, rendezve is az apa szemszögéből ábrázol, az ő valóságérzékelésén keresztül látjuk a jeleneteket, melyekről így sokszor nem tudjuk, hogy valósak vagy csak elképzeltek.

Az előadás direkt operál ezekkel a kérdésekkel, hogy ki kicsoda a szereplők, a történések szintjén, ideértve a helyszíneket is, sokszor nézőként se tudjuk, akkor most hol is vagyunk éppen.

Az újrajátszott jelenetek, a lekettőzött szereplők szántszándékkal bizonytalanítják el a nézőt, azt érzékeltetve, hogy az apa állapota is ingadozik, valamikor érzékeli a valóságot, valamikor felejt, valamikor meg egyenest képzeleg.

Nem tudjuk például, hogy az apa lakásában vagyunk-e, vagy pedig már a lányéban, hogy ki az a férfi, aki velük lakik, és velük lakik-e egyáltalán, és hogy most a lány Londonba költözik-e, vagy pedig élete szerelmével él idehaza kettesben, úgy, hogy az apa az – egyáltalán nem nevető – harmadik.

Hogy is nevethetne, hiszen néha elkap olyan beszélgetéseket, melyeknek ő, illetve az ő betegsége a tárgya, hogy mit is kezdjenek akkor vele, néha pedig a vejétől egyenest a képébe kapja, hogy meddig rontja még a levegőt az ő házukban. Már ha nem képzeli pusztán ezeket. Nem egyszerű, mégis mindennapos helyzet.

Bach Kata a lányt a vívódóból inkább a gondoskodó irányba tereli, Brasch Bence férjének tökéletesen elhiszem a helyzet okozta indulatait, és a nővérkék is éppen olyanok, amilyennek egy jóságos nővérkének lennie kell. A Kern játszotta André az előadás végére nemcsak külsőségeiben, de belülről, lelkileg-szellemileg is öregember lesz, aki csak néz maga elé kifejezéstelen, üveges szemmel a semmibe. Ehhez színészileg, emberileg is nyilván szembe kell nézni a kikerülhetetlen véggel. Az előadás annak tanúbizonysága, hogy Kern szembenézett.

Nem vidám darab és nem vidám előadás, szembesít mindannyiunkat a kíméletlenül elkövetkező véggel, melyet még ha beszélünk is róla, belül, mélyen mindannyian hárítunk, akár lányok, akár apák vagyunk a történetben.

(Borítókép: Fotó: Daniel Dömölky / Vígszínház)