Rafael
19 °C
33 °C

A szélhámosok köztünk járnak

cover
2021.05.18. 07:46

„Mindig mindenkit át akarnak verni. Nem is feltétlenül rossz szándékból, hanem ösztönből. Csak úgy. Általában sikerül.” Ez Ónodi Eszter szájából hangzik el a Katona József Színház Kamrájának színpadán mintegy előrevetített mementóként, hiszen ő ügyvédként csak figyelmezteti ügyfelét, egykori legjobb barátnőjét és osztálytársát, hogy aki nincs résen, az így jár. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy ezt épp ő tegye meg.

Spiró legjobb darabjainak az a sajátjuk, hogy végtelenül szomorúvá teszik a nézőt. Mert a vége vagy az, hogy az istennek se jön létre a megértés a teljesen eltérő érdekek mentén működő szereplők között, de még a valódi kommunikáció is csak nehezen (Kvartett), vagy az, hogy az egyszerű, a sorsát nem irányító, csak elszenvedő ember nem tud mit kezdeni az egész életében áhított, ám váratlanul rászakadó nagy szerencsével (Prah), vagy kiderül, hogy szánt szándékkal nem akar látni, inkább beletörődik önnön manipulálásába és a nyilvánvaló hazugságba (Príma környék), vagy pedig az van, hogy olyannyira elvesztette már a morál utolsó szikráját is magában, hogy gyerekkori legjobb barátnőjét veri át néhány millió forintért.

Ez utóbbi a Széljegy, ami egyfelől dramaturgiailag remekbe szabott, szerkezetében minuciózusan megkomponált, tűpontos társadalomkritikát hozó darab letaglózó valóságlátással, másfelől épp emiatt a valóságszemlélet miatt felveti a kérdést:

süllyedhet-e idáig az ember?

És a választ nem hagyja a nézőre.

Süllyedhet odáig, hogy kihasználja a járatlan, az élet fertőjében még nem szocializálódott ember jóhiszeműségét, naivitását, a barátságba vetett hitét, amely hit persze teljesen normális lenne, és visszájára fordítja mindezt pusztán anyagi haszonszerzés reményében.

A darab végén van egy pont, amikor már hamis tanúkról, az egykori barátnő pszichiátriára küldéséről, leszedálásáról, előzetes letartóztatásba helyezéséről és egyéb elképesztő durvaságokról van szó, és az ember nem tudja, Spiró tényleg ennyire sötéten látja a világot, az tényleg ilyen sötét, vagy pedig egy picit a szituáció túlhúzásáról, ezáltal a darab már-már abszurdba hajlításáról van szó. Valószínűleg a középső, mert az abszurdra egyéb formai jelek is utalnának, 

itt pedig csak arról van szó, hogy az ügyvédi irodában egy maffiózó haldokló öregasszonyok ingatlanját próbálja kicsalni és Még a hagyatéki tárgyalás előtt értékesíteni

úgy, hogy az Ónodi Eszter által félelmetesen realisztikusra játszott ügyvédnő adja a maffiózó szalonképes ellenpólusát, kiválóan összejátszva az alvilággal.

Mind a négy szereplő húsba vágó alakítást hoz mind az általam korábban látott Kamra-béli, mind a SzínházTV számára készített, közönség nélküli előadáson. Ónodi szinte a szemünk láttára megy keresztül az egyébként gondosan felépített jellemtorzuláson, s válik életuntságát, apátiáját és tulajdonképp szerencsétlen boldogtalanságát műmosoly-műszimpátia-műérdeklődés mögé bújtató menő ügyvédnőből a legaljasabb moral insanityvé, aki a barátnőjén kéri számon, miért adott át négymillió forint foglalót édesanyja udvarlója és a családi képek eladásának jóvoltából mindenféle papír nélkül, miközben ő intézte úgy a helyzetet, hogy ez így történjen.

A terpeszállásban feszítő, vérproli, piros bőrkabátos, tenyérbemászó stílusú ingatlanmaffiózót, aki a kezicsókolomot kötőszóként használja, és annyira műveletlen és bunkó, hogy az már szinte megkapó, Bányai Kelemen Barna játssza úgy, hogy szerencse, hogy ott van köztünk a képernyő, mert élőben egynémely néző, köztük jómagam reakciója is a tettlegességig fajulna. Ezt a proli sorból származó, de az onnan történő kiemelkedést minden áron, akár bűnözéssel már gyerekkorban szilárdan eltökélő maffiózót csak az tudja veszély nélkül elhárítani, aki tanultságán túl az élet adta gyakorlati tapasztalatok, a józanság és az emberismeret tekintetében is felveszi vele a versenyt. De sajnos a Széljegy főhőse, a többnyelvű fordító nem veszi fel, őt képes megsemmisíteni egy maffiózó.

Takács Kati pedig, aki voltaképp epizódszereplő, egyetlen jelenésében úgy tudja az egész életét elsírni – egyetlen gyermek, aki nélküle még egy lakást se tudott összeszedni, de férjet, mi több, egy rendes vér szerinti gyereket se tud felmutatni, csak egy kétes származású, ki tudja, milyen géneket örökölt, örökbe fogadott Kevinkét (ezeknek a vérében van!) –, hogy szánalmas viselkedése még tulajdon lányát is megsemmisülésre készteti.

A műszaki fordításból élő egykori éltanuló, a maga területén kiváló, ám egzisztenciálisan és pszichésen is a kizsákmányoltak közé tartozó, gyermekét egyedül nevelő anya a másik ok, ami miatt szomorúak leszünk, mert a világ csak akkor tud ilyen rohadt lenni, ha vannak ilyen védtelen, a naivnál is naivabb figurák, akik nemcsak akkor válnak tehetetlenné, amikor egy ügyvédi iroda ajtaján belépnek, de valószínűleg egész életükben hiányzott belőlük az érdek- és önérvényesítés minimuma. Fullajtár Andrea gesztusaiban, mozgásában, kézkapkodásában, kései észbekapásában és kiborulásában is szerencsétlen fordítója épp ilyen, 

az ő sorsa sajnos cseppet sem bizonyítja azt a tételt, hogy minél tovább tanulunk és minél több nyelvet beszélünk, annál jobban boldogulunk az életben.

Mert a boldoguláshoz sok minden kell, de leginkább a boldogulás akarása. A Széljegy is egyfajta Kvartett, kizsákmányolók és kizsákmányoltak kvartettje.

Spiró a darab végén azért megszánja a nézőt, mert miután már minden reményünket elvesztettük, hogy ilyen mocsok, rohadt a világ, és voltaképp bárkit bárhol átverhetnek, kiderül, hogy az átverőt is át lehet verni, sőt át is verik, ő se kivétel, csakhogy ő még erkölcsi feljebbvalóságának tudatába sem kapaszkodhat mint végső szalmaszálba.

Spiró minden mondatával arcul üt, Zsámbéki Gábor rendezőként pedig tökéletes partnere abban, hogy nem lehet eléggé tudatosítani, a világ milyen szemét, s ha nem vagyunk kellően felvértezve a szemétsége ellen, elvesztünk. Akárhány nyelvet beszélünk, és akárhány diplománk van. „Pénzt csak a szegényekből lehet kifacsarni, a gazdagok attól gazdagok, hogy nem hagyják magukat kifacsarni.” És hogy a jóság voltaképpen gát, mert meggátol minket abban, hogy észrevegyük a felénk irányuló szemétséget.

(Borítókép: Ónodi Eszter a Széljegy című darabban 2018. november 11-én. Fotó: Szilágyi Lenke)