Boglárka
19 °C
35 °C

Churchill arra vágyik, hogy Garbo megmutassa neki, csakis neki

2021.06.23. 06:23
Mintha csak álom volna, elképzelt szerelem. Vágyódás, lassan előbújó, elemi erővel kirobbanó, de legfőképpen reménytelen. Szomorú, elgondolkoztató darab a budapesti Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Churchill és Garbo című előadás Hegedűs D. Géza rendezésében.

Olyan ez kicsit, mintha Hegedűs D. Géza (Churchill) jutalomjátékot rendezett volna önmagának, hiszen nem áll tőle távol mindaz, amit a darab szerint 85 éves volt angol miniszterelnök kimond. Mit kimond... Megkérdőjelezhetetlenül kinyilatkoztat. Életről, halálról, küzdésről és kudarcok sorozatáról.

De olyan ez, mintha Garbo maga volna Nagy-Kálózy Eszter, aki olyan pontosan és megidéző jelenléttel játssza a mindentől megcsömörlött, mélységesen mély depresszióba tartó svéd modell-színésznőt, hogy kétségünk sem marad: amit mi, halandók csillogásnak vélünk, az a valóságban lehet, hogy csak agónia, évtizedeken át tartó, halványuló fényerejű zuhanás.

És ott van Csiby Gergely (Nick), aki Churchill titkárát alakítja, és aki nélkül se Churchillnek, se Garbónak nem jutna eszébe, hogy milyen is volt az, amikor az ember előtt ott állt az egész élet. Mert aki csak folyton visszafelé tekinget, s aki csupán a múltból építi jövőjének útjait, az örökre a vágyainak és csalódásainak foglya marad. A titkár az, aki egyszerre tart tükröt múltnak és jövőnek – hátha csapdába ejti és élhetővé teszi a jelent.

Mert ebben a dráma az, hogy az aggkorban toporgó, whiskyk párlatától és pezsgők habjaitól megnyugvást remélő Winston Churchill beleszeret a filmcsillag Greta Garbóba.

És miért ne éppen Onassis hajóján, a Ligur-tenger partjainál vágyna Churchill arra, hogy az isteni Greta megmutassa a mellét csakis neki?

Ezt, hogy így történt, elképzelni egyszerűbb, mint elhinni, de az Isabelle Le Nouvel Skorpió a távolban című drámájából készült Churchill és Garbo című előadásban bármi megtörténhet. Még az is, hogy az egész történet csupán Churchill elméjének és vágyainak manifesztációja. Pillanatnyi szünet két ecsetvonás között. Két éber állapot közé szorult álom.

A történet alapötlete valós. Monte-Carlo kikötőjéből 1959 júliusában kihajózott Arisztotelész Onassis Christina nevű luxusjachtja, fedélzetén több hírességgel, elindult a Jón-tengerben található privát szigetre, Skorpiosra. A színműben Garbo a hajón találkozik a brit Admiralitás első lordjával, akit a randevú kizökkent az alkotásból.

A színdarab lényegében kettőjük, Churchill és Garbo párbeszéde. Két olyan emberé, akik életük fontos szakaszában ugyanoda jutottak, csak éppen máshonnan érkeztek. Churchill egész életében vágyott az elismerésre, meg is harcolt érte, ám békeidőben senkinek nincs szüksége megmentőkre. Garbo pedig mindent elért, amit egy színésznő megkaphat, ám sosem vágyott dicsőségre.

Mindkettőjük sorsa a belső magány, az üresség, az emlékezés kényszerűsége.

Churchill ír és fest, nem is rosszul, emlékirataira 1953-ban kapott is irodalmi Nobel-díjat; Garbo pedig olyan elemi erővel menekül a kamerák világa elől, hogy legerősebben az az érzés taszítja, ami a leginkább visszahúzná a vörös szőnyegre. De az is lehet, hogy az egykori dicsőségekkel sokkal nehezebb szembenézni, mint várni és megélni az elmúlást.

Hegedűs D. Géza nehéz Churchill. A színpadi világban az a jó, hogy nem feltétlenül kell hasonlítani arra, akit a színész alakít. Churchill esetében ugyanis feltűnő, hogy Hegedűs D. Géza kibontott hosszú hajjal és Lear királyt idéző szakállal játssza az amúgy kopaszodó, mindig frissen borotvált angol arisztokratát, a színmű jelzése szerint „vén oroszlánt”. De Churchill esetében éppen az a szép, hogy az ő gondolatai, aforizmái, bonmot-i sokkal erősebb képet adnak arról az emberről, akit sokan a világ megmentőjének tartanak, éppen ezért Churchillhez nem külső megjelenésben kell hasonlítani, hanem lélekben, hangulatban, hatásában. Hegedűs D. Géza pedig pontosan ezt hozza elénk. A gyötrődő, önmaga nagyszerűségének csapdájában vergődő, ám szellemében, emberségében, gyarlóságában mégis tündöklő elmét.

Nagy-Kálózy Eszter pedig tűpontosan teszi elénk Greta Garbo tragédiáját: ragyoghatna, lehetne nappali lámpás, éjszakát beragyogó csillag, mégis menekül a fény elől. Élni vágyik, csak éppen nem tudja, hogy az árnyékban mi vár rá. Ám így is csak éppen annyira esendő, hogy sajnálni nem kell, és még Garbo szenvedésének lényegét is megértjük: más Garbóvá válni a kifutón, a színpadon és a vásznon, és más Greta Louisa Gustafssonként megélni a sikert. Mert amíg Garbo fürdik a fényben, Gustafsson tudja is, milyen út vezet oda. Nagy-Kálózy Eszter Garbo szerepében megmutatja nekünk, hogy a díva mögött egy szeretetre vágyó kamaszlány szíve dobog.

Csiby Gergely pedig szemtanúja e furcsa románcnak. Egyszerre titkár, mesélő, megfigyelő és kiskamasz. Nem pusztán titkár ő, hanem a humor és a dráma mérlegének nyelve. Kellően szolid és pimaszul visszafogottan tolakodó, az emberi dicsőség mulandóságának tökéletes indikátora.

Talán a színpadi kép az, ami szűkké teszi az amúgy drámai teret. A tolószékbe ültetett Churchill hihető jelenlétet ad, de a pallón legördülő kerekesszék csupán kellék, nem pedig eszköz, ami Churchillt belekényszerítené dicsőséges nyomorúságába.

A színpadi dráma idejéhez képest a valóságban Sir Winston Churchill még hat évet élt: kilencvenéves korában hunyt el. Greta Garbo még harmincegy évet élt, a világtól egyre inkább visszavonultan: 84 évesen, New Yorkban halt meg. Churchill titkára pedig a valóságban az a Sir Anthony Arthur Duncan Montague Browne (1923–2013), akiről később kiderült, hogy a – házasságon kívüli kapcsolatból született – fia nem más, mint Justin Welby, Canterbury érseke, az anglikán egyház első számú vallási méltósága. Az érsek édesanyja, Jane Portal anno szintén Churchill stábjában dolgozott titkárnőként, és a házassága előtt egy intim éjszakát töltött Sir Anthony Montague Browne-nal. De ez már egy másik történet...

Isabelle Le Nouvel:  Churchill és Garbo 

Budapest, Rózsavölgyi Szalon

Winston Churchill: Hegedűs D. Géza; Greta Garbo: Nagy-Kálózy Eszter; Nick: Csiby Gergely; szcenikus: Enyvvári Péter; jelmeztervező: Szakács Györgyi; dramaturg: Vörös Róbert; fordító: Tótfalusi Ágnes; rendező: Hegedűs D. Géza