Gyerekmunka, kizsákmányolás, mélyszegénység Erzsébetvárosban

Hadd kezdjem azzal a személyes vallomással, hogy ha nem kapok egy kedves meghívást, magamtól valószínűleg nem jut eszembe a Pesti Magyar Színház Oliver! című, családi musicalnek aposztrofált produkcióját megtekinteni. Szerencsére az ember olykor egy váratlan invitálás hatására kimozdul a komfortzónájából, vagy még inkább a sznobéria uralta berögződéseiből, a művész-, mainstream vagy trendi alternatív színházba járási szokásaiból, és ellátogat egy olyan intézménybe, ahol utoljára A fizikusokat látta gyerekként, vagy Sinkovits Imre szólt az Úr hangján: Ember küzdj és bízva bízzál. Akkor persze még úgy hívták: Nemzeti Színház. Na jó, közben még volt egy szintén kedvenc mű, A gyertyák csonkig égnek az azóta elhunyt Avar Istvánnal és az azóta elhunyt Agárdy Gáborral.

A Hevesi Sándor tér, a nem régóta létező Rejtő Jenő utca és a Wesselényi utca háromszöge által határolt tipikus erzsébetvárosi tér sajátos szociológiai és urbanisztikai miliőjében jó döntés egy kedves családi musical, jobbára kedves családok foglalnak helyet a nézőtéren, akik tagjainak jó része talán saját gyerekéért, testvéréért szurkol, a produkció ugyanis több gyereket mozgat, mint felnőttet, ami ugyan kockázatos, de már eleve nagyon boldogító.

Twist Olivér, a viktoriánus korabeli Anglia hányatott sorsú árva fiacskája történetét nincs, ki ne ismerné, s bár Lionel Bart szövegkönyve néhány fokkal meseibbre veszi – különös tekintettel az első felvonásban – a történetet, főleg annak színezetét, a miliőt, Fagint (Feke Pál) kifejezett lelki atyaként mutatja be, patronált gyerekbandáját pedig olyan kedves, összetartó gyerkőc teamként, aminél jobbról, befogadóbbról, otthonosabbról álmodni sem lehet, 

mely mind filmen, mind színpadon, mind zenés feldolgozásként összeszorítja az emberi szívet. A jókedvű, életrevaló kisfiú sodródása a temetési vállalkozótól az alvilági zsebmetszőbanda-főnökön túl a gyermekét vesztett jómódú családig azonban olyan mesei keretbe van ágyazva, amitől a dráma mind felnőttnek, mind gyereknek fogyaszthatóvá válik, s ez nyilván célja is a produkciónak.

Hamvay Kornél magyar szövegkönyve garancia a minőségre, amihez ezúttal a versek (Hamvay Kornél, Torma Péter) is hozzájönnek kifejezetten eltalált, jó rímekkel, prozódiával, s a zenei anyag is a nívós musicalek sorába emeli az Oliver!-t.

Már a legelső képben, az árvaházi gyerekek kórusában azonnal észrevesszük azt a rendkívül vonzó, szuggesztív szőke kisfiút, Farkas Olivért, akiről akkor még nem is tudjuk, hogy ő lesz a címszereplő,

és ezt az intenzitást mindvégig megőrzi a produkció különböző fázisaiban, pedig a mindenféle helyzetekben igen széles játéklehetőségre nyílik tér. Farkas Olivér a musicaljátszás minden kritériumának megfelel, szépen énekel, jól intonál, külön bájos még mutálás előtt álló, vékony szoprán hangja, és bőven túlmegy a kis cuki szőke kritériumán, élettel telik meg minden egyes jelenete.

Szó se róla, mozgalmas és kifejező a koreográfia (Túri Lajos Péter) is körülötte, összhang van a felnőtt színészek és közte, jó a díszlet (Rákay Tamás), a világítás, és kifejezetten izgalmasak, expresszívek és vonzóak a jelmezek, noha Kovács Yvette Alida jelmeztervezőnek nyilván nem végtelen büdzsé állt rendelkezésére.

A női főszerepben a belga származású, magyar anyától és luxemburgi apától származó Stéphanie Schlesser prózai játékán hallatszik az akcentusa, a zenei részeknél azonban nem, ami talán annak is köszönhető, hogy olyan teret, színházat betöltő hangja van, olyan biztosan intonál és expresszív az előadásmódja, hogy ezt elfedi.

Az Oliver! a színpadi hatásmechanizmusok, ötletek és kivitelezés tekintetében végig egyenletes, ez a musicalekben utazó, rendkívül rutinos Szente Vajk rendező érdeme, aki mind a szereposztásnál, mind a megvalósításnál alkalmazza is már sokat bizonyított rutinját, s az egészből egy kellemes, legtöbb tekintetében profin kiállított, kedves és közönségbarát előadás születik. S hogy valami rosszat is mondjunk, mert tökéletes előadás nincs, hát fogjuk a negatívumokat a két műanyag, átlátszó esernyőre, mely azért némileg kissé rombolja vagy legalábbis „olcsósítja” a kelléktárat és ezáltal a színpadképet. És valószínűleg semmi esetre se viktoriánus.

2022. március 3.

(Borítókép: Juhász Éva)