Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Mangó

MAngo
2019.05.25. 07:35

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.

Esztert a buszon láttam meg először. Nem is láttam, csak hallottam: utálom a váratlan hangokat, úgyhogy a visszhangos szörcsögésre reflexből fordultam hátra, és hirtelen szembe találtam magam az arcával. Előrehajolva, ártatlanul bámult rám közvetlen közelről, a szívószállal a szájában, mintha mi sem lenne természetesebb, mint beleszörcsögni valakinek a fülébe. Csak a nagy szürke szemét láttam, meg a szeplőket az orrán: az alig két arasznyi távolságból annyira hasonlított a halott húgomra, hogy nem bírtam megszólalni, és megmozdulni sem.

- Hu – lehelt rám még közelebb hajolva, és elvigyorodott. Mangószagú volt. Szédülni kezdtem, Klári kezét éreztem a homlokomon, amikor a lázamat próbálta csillapítani, megmondták, hogy nem jöhet be, mert fertőzök, de egy találékony négyévest nem lehet megakadályozni semmiben. Akkor se tudtam megmozdulni, a fejfájástól merev volt az egész nyakam, csak éreztem, ahogy próbál megitatni, aztán odahajol és megpuszil. Tizenhét éve nem mertem elmondani senkinek, hogy akkor bent járt nálam, úgyis azt mondanák, hogy lázálom volt, felejtsem el, nem tehetek semmiről.

Eszter láthatta a rémületet a szemeben, mert hátradőlt az ülésen, és úgy nézett tovább, messzebbről már nem hasonlított annyira Klárira, mert szőkés vörös tüskehaja volt és karika fülbevalója, és akkor felemelte a poharát, megint beleszürcsölt. Áttetsző golyókat szívott fel a pohár aljából, még soha nem láttam ilyesmit. A kíváncsiság elterelte végre a figyelmemet, még a szürcsölés se zavart, azon kattogtam csak, hogy mit iszik vajon, és akkor megint rám mosolygott, és odakínálta nekem:

- Buboréktea! - és én gondolkodás nélkül kinyitottam a számat és beszívtam, és meghallottam a saját nevetséges szürcsölésem, és telement a szám mangóízzel, és már ott is volt a számban a jéghideg szörp és egy csomó zselés golyó. – Rágd csak meg – biztatott Eszter, és én elharaptam, és benne még sűrűbb zselé volt, utálhattam volna, de szerettem, édes volt és lágy, új és idegen, és akaratlanul lehunytam a szemem, és meghallottam Eszter hangját, kedvesen azt kérdezte: - Ízlik? - és én csukott szemmel bólintottam és beleszürcsöltem megint.

Így ismerkedtünk meg. A leheletünk és a nyálunk előbb keveredett, mint az ízlésünk és a szavaink. A legjobb barátnőm, így szoktam emlegetni, ha beszélek róla egyáltalán, de Eszter több ennél, vér a véremből. Lehet, hogy tényleg rokonok vagyunk, az apám Klári halála után sokszor bent maradt a kórházban esténként is, mert anyám évekig csak feküdt, mikor hazatért a munkából, nem érdekelte senki és semmi, legkevésbé az apám, de a maradék lányával se törődött sokáig. Eszter pont tizenhat éves, soha nem ismerte az apját.

Persze neki nem szólok erről a gyanúmról, Kláriról sem tud. Túlságosan félek, hogy megijesztem, ha rá terhelem az egész gyerekkoromat.

Még csak egy éve ismerem. Az a jó, hogy nem nagyon látszik köztünk a korkülönbség, mert én alacsony vagyok és gyerekarcú, ő meg évekkel idősebbnek látszik, csak a nagy ártatlan szürke szeme gyerekszem. Erősen festi, de én persze tudom, hogy szőke és rövid szempillái vannak igazából, mert akkor, ott, aznap a buszon véletlenül szerencsére pont nem volt kifestve a szeme.

Onnan is tudom, hogy mennyire fontos nekem, hogy ha álmodom, csak vele szoktam. Reggel izzadtan és zavartan ébredek ilyenkor, a tenyeremen érzem a bőrét, az orromban az illatát, pedig igazából nem nagyon szoktuk megérinteni egymást, legfeljebb a farmerkabátos derekát szoktam átkarolni néha, koncert után, hazafele menet, amikor Janis Joplinról beszélgetünk, a szexualitásáról főleg, meg a haláláról, és ha Eszter ivott, ilyenkor el is sírja magát, folyik le a fekete patak az arcán, azt hiszem, szerelmes Joplinba, mert ha róla beszél, nem zavarja a közelségem.

Most már tudom, hogy a pimasz nézése ellenére Eszter fél az emberektől, és soha nem volt barátja sem. Szerintem azért csupa öngyilkos vagy korán meghalt zenészt imád, mert nem akar szembenézni a felnövéssel, legjobban szeretné megúszni az egészet. Egyszer elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint az anyja, és ezt értem is. Az anyja sebész, gyönyörű, negyvenes, vonzó nő, de mindig ügyel és soha nincs otthon. Eszter számára ő testesíti meg a teljes társadalom érzéketlenségét, pedig egyedüli gyerekként mindent megkapott tőle, épp csak elegendő időt nem. Ezért lóg annyit velem, mert tőlem minden figyelmet megkap – ahogy Klárinak is jó nővére voltam mindig, Eszterre is vigyázok nagyon.

Néha persze ordítani tudnék. Nem akarok jó lenni többé, nem akarok kedves lenni, bántani akarom őt és magamat, nekem ennyi közelség kevés, de nem tudom, mi lenne a jó, mi lenne az elég. Sötétség van bennem, vágyakozás. Próbáltam betölteni, tényleg megpróbáltam, két fiúm is volt idén, az egyikkel egész jó volt, de idegesített a féltékenykedése, hogy három együttlét után már elkönyvelte, hogy járunk, letiltottam mindenhonnan rögtön, szerencsére nem tudja a címem. Eszternek nem említettem, azt persze elmondtam, hogy jártam pár fiúval, és ez kicsit meg is nyugtatja, úgy látom. Kábé heti háromszor szoktunk Eszterrel találkozni, moziba vagy koncertre megyünk, vagy enni, legtöbbször ő fizet, de nem zavar, mert tudom, hogy megteheti.

Csak buborékteázni nem vitt el soha. Egyikünk se beszél róla, mintha meg se történt volna. Érzem, hogy Eszter szégyelli, ami történt, mert csak élete első füves cigije miatt volt annyira barátságos akkor, ez kiderült pár napra rá. Nem tudja, hogy én őrzöm azt a vastag piros szívószálat, mert amikor leszállt akkor a buszról, a kezembe nyomta a maradék italát. Kidobtam a poharat, de a szívószálat eltettem. Minden nap a számba veszem, de csak a szobámban, a lakótársam még soha nem látta, kiröhögne.

Este, amikor hazaérek a munkából, és lezuhanyoztam a gyár porát, és felvettem a Warholos Velvet Underground alvópólómat, mindig mangós szódát iszom. Hallgatom a Venus in Furt, kicsit felhangosítom, jól beturkálok a jég közé a szívószállal, és a zene takarásában nagyokat szürcsölök. Ilyenkor arra gondolok, hogy nem én kerestem meg Esztert. Ő kérdezte meg akkor a nevemet, ő jelölt be, és ő kezdett velem chatelni, én csak sodródom vele valahova, úszom az árral, nem érdekel, meddig. „... I am tired, I am weary, I could sleep for a thousand years...”

Annyira de annyira szeretném, ha egyszer rátenné a jó hűvös kezét a homlokomra. Csak feküdnék mozdulatlanul, lehunyt szemmel, és ő simogatna, és mindegy lenne már, hogy ki kicsoda, és az is, hogy vagyunk-e vagy csak álmodunk, mert ő közel hajolna lassan, és a szám telemenne édes mangóízzel. Vér a véremből, múlt a jövőmből, én vagyok ő és ő én, nem válunk el többé, mert egymást itatjuk és egymásból iszunk, mert nincs halál. Így szoktam minden este elaludni.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.