Taksony
-2 °C
3 °C

Könyvhét

konyvfesztival final
2019.06.15. 08:17

1

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.

Álldogálok a kiadó standja előtt, szerkesztő vagyok. Néhány év alatt elég megbízhatóan betekintést nyertem az írók életébe. Tudom, hogy a feladatom egy pszichiáter, egy főnővér és egy megértő anya munkáját ötvözi, gyakran sírásónak is kell lennem. Körülbelül akkor, amikor erre a pályára léptem, temették a könyvet. Kihirdették a papírra nyomtatott irodalom halálát, és sok modern, fejlődni képes tekintet a technika újabb vívmányai - hadarós, korérzetre fókuszáló utcaköltészet, gyémánt tömörségű sms-versek, mobilból abszolvált hosszú, tragikus fölolvasások - felé fordult. A nők konzervativitása, a képzelettel kapcsolatos elszánt hagyományőrzése azonban beleszólt a gutenbergi történelem alakulásába. Amióta szerkesztő vagyok, elszántan növekszik az írók száma. Zajlik a könyvhét, ilyenkor mégis sajnálni kezdem őket. Például őt, aki ül a könyve előtt, és egy hideg órán át hiába várja a dedikáltatni akarókat. Nincsenek. Nem is lesznek. Áll szegény egy másik író dedikálása környékén, óriás reklámparaván mögül leselkedik, vastagon kanyarog a sor, neki ilyen soha nem volt, nem is lesz. Kirajzolódik az arcára egy bizonyos kifejezés. Egy másik pedig túl hangos, minden mozdulatával fontos akar lenni, csak hát hamar elhagyják, egy idő után mégsem érdekes, ha az ember csak magáról beszél.

És most hozzám lép valaki. Idősebb Május 1. Ruhagyár ihletettségű kiskosztümben, talán könyvet keres.

- Asszonyom - szól fáradt arccal és fáradt szájjal, miközben úgy csillog rám a szeme, akár a smaragd – Ön ennek a kiadónak... – fölnéz a logónkra, egy hajlongó betűvetőre.

- Szerkesztője vagyok - mondom.

Bólogat, ilyeneket suttog, nagyszerű, fantasztikus. De jó! Hála az égnek. Már nem fáradt az arca, kinyílt, mint az idáig kókadozó, de most bőségesen meglocsolt virág. Úgy érzem, meg akar ölelni.

- Akkor magát, kedveském, nem csak úgy általában érdekli a költészet. Például a koronáról szóló versek?

Nem vagyok már mai gyerek. Ez nem beugrató fölvezetés, aminek a nyomában cunami leselkedik, ez frontális támadás.

- Kitalálja, ki vagyok? - kérdezi.

Jobban megnézem. Idős, ősz hajú asszony, negyvenhárom éves kiskabátban, viseltes, egykor szebb napokat látott retiküllel, aminek igenis tetszik az aláhajlós, szecessziós nagycsatja, és nyilván költő. Van egy-két költőm nekem is, kicsit nevetnem kell, olyan ez, mintha azt mondanám, van néhány baromfim, gyöngytyúk, kopasz nyakú, búbos meg kacsa, liba és páva is. Nem jövök most azzal, hogy különös lények. Foglalkozási kötelezettségeimet elmondtam. Egyszer egy költő, akit addig általános megelégedésre szerkesztettem, tehát sikerült megakadályoznom több kivételesen gyönge versének a nyomtatásba kerülését, illetve írattam vele tíz újat, megkapott egy díjat. Kifejezetten jelentős díj volt. Ettől fogva mégsem állt többé szóba velem, más szerkeszti már ezt a költőt, a Joli. Én serpa vagyok, Joli kézműves, és van még János, a Nyájas Hóhér. Az volt a vád, hogy azt a díjat sokkal, de sokkal hamarabb meg kellett volna kapnia, és nyilván miattam nem sikerült. Akinek van tyúkudvara, tudja, hogy néha egy-egy példányt elragad a róka. Marad a kerítés külső tövében a remegő, elhullt tollazat, melyet aztán fölékszerez a reggeli harmat. Na, de a menyét.

És ekkor elém tartja a kezét.

- Látja?

Néhány májfolt, ráncok gyűrűi az ujjak körül, halvány, de kitartó remegés. Tud ez a kéz még ütni, gondolom.

- Szép keze van - mondom, és újra eszembe jut a korona, biztosan róla ír verset.

- Ez a kéz a letéteményese mindennek. Az összes szónak, mondatnak, rímnek, hasonlatnak. Ez a kéz!

A kisujj körme alatt észreveszek egy kicsi piszkot, de nem tudom jobban megfigyelni, mert máris leengedi, és mert újra a szép Firenze-retiküljét simogatja, eszembe jut, hogy a nagymamámnak is hasonló volt. Elhalad mellettünk két kritikus. Igen, ők is írók akartak lenni kevésbé hajhullató korukban. Az asszony ujjai a retikül szépen hajlított szecessziós csatjával babrálnak. Értem. Ki fog onnan venni valamit. És mit. Kéziratot. Retikülben legfeljebb vers fér el.

Ha regénnyel jött volna, szatyor lenne nála.

Az az igazság, félek a fesztiválos szatyroktól. A retikülöktől már nem annyira.

- Írtam egy verset a Szent Koronáról – mondja, és én nem éreztem örömöt.

- Értem – teszem hozzá. - És nyilván kézzel írta.

- Honnan tudja?

- Megérzés. - A két kritikus visszafelé tart, élénk mozdulatokkal mutogatnak valaki felé, már nem megnyerő az arcuk, sőt. Elcsípek egy-két szót, egy harmadik kritikusról beszélnek. Csak ahogy az írók szokták, őszintén.

- Nézze...

- Erzsébet.

- Nézze Erzsébet, az az igazság, hogy nem tudunk kézzel írott kéziratokkal foglalkozni. Le kellene gépelnie és el kellene küldeni. Legfeljebb.

Szeretem ilyen esetekben a szót, hogy legfeljebb. Annyit ad, amit bármikor visszavehet.

- És ha egy költő ragaszkodik a kézíráshoz?

- Bizonyos kiváltságos írók ezt valóban megtehetik. De az ő remekművük, az ő haszontalan visszaemlékezéseik mondatait is számítógépbe terelik végül.

Leteszi a retikült a két bokája közé. A tünékeny élénkség után újra fáradni kezd az arca. Fölemeli mind a két kezét, a tenyereket kifordítja.

- Ezekben a kezekben haltak meg. Ez a kéz tartott újszülöttet, nem is egyet. A bal csuklóm egyszer két hónapig gipszben volt.

- Értem – mondom -, de nincsen ez másként a klaviatúra fölött repkedő kezekkel sem.

- Elolvashatom hangosan is kedvesem – mondja, de nem könyörög.

- Ebben a hangzavarban?

Nem adja fel.

- A lányom lehetne, tudja?

Anyámra gondolok, aki ennyi idős lehetett, mint most én, amikor elhagyta apámat egy helytörténész miatt.

Hogy lehet beleszeretni egy helytörténészbe?!

Az az irodalom, hogy lehet. Attól fogva, míg meg nem halt, azt néztem, apámnak mi a hibája. Sok volt, persze. El lehetett hagyni, de a hálószobába még én sem láttam be, nem is akartam.

- Jobb lenne, ha mégis legépelné - mondom neki.

És akkor nem is szólt többet, csak elment. Nem értettem, miért maradt utána ekkora szomorúság. A kéziratszámok növekedtével nő az emberben a fásultság. Nem érdekelnek már a sorsok. A tragédiák. Veszteségek. Az ember homloka fölött feketedő Nem-ek. Hogy valami szép vagy jó, hogy valami tényleg nagyon megrendítő, már azt is csak tisztes távolból tudom mondani. Olvasom, tényleg remek, minden idegszálam tudja, érzékem csalhatatlan, de nem dobban félre a szívem. Most meg, az az igazság, félredobbant. De nem azért, mert megláttam a fiatal költőt, aki felém tartott, és volt valami a kezében. Himbálta. A fiatal költőnek év elején adtam vissza egy verses kötetét. Másodjára. Az első változathoz képes semmit nem javított, csak egy-két verssorrendet változtatott.

- Szia. Beszéltél egy idős asszonnyal - mondta a fiatal költő.

- Erről-arról szót váltottunk - bólintottam.

- Láttam - mondta, és én nem néztem körbe, honnan leselkedett, sok volt a kétségbeesetten nagyra méretezett pavilon, s mint a fekete vihar, örvénylett a tömeg.

- Elhagyta - és elém tartotta a retikült. Nyitva volt a csat. – Hátha visszajön még hozzád. Aztán majd kereslek. Nyárig biztosan megkereslek, oké?

- Jó, keress, Zoli – mondtam. És aztán hirtelen utána szóltam.

- Nem akarsz verset írni egy helytörténészről?

- Magányos?

- Nem magányos.

Kicsit elgondolkodott.

Megpróbálhatom. Hát, szia - mondta, és elment, belesétált a kavargó tömegbe, mindjárt nyár lesz.

A fiatal írók, költők szeretnek így köszönni, szia. Én nem szeretek. Szorítottam a retikült, arra gondoltam, mégis jó lenne, ha benne lenne a koronás vers. Kézírással. Nem tudnék vele mit kezdeni. És valamiért mégis jó lenne. Nem volt benne. Üres volt a retikül. De nyáron biztosan jön a fiatal költő. Lesz egy új vers ugyanabban a kéziratban. A helytörténészről fog szólni, természetesen, objektíven, tárgyiasan, ironikusan.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)