Máté, Mirella
5 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Istennek nehéz

istennek lenni22
2019.08.10. 07:50

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.

Indulat nem vész el, csak átalakul. Ez az ok-megmaradás törvénye. Minden valakiből következik és valakihez tart. Millió esemény – mint a drótkerítés szeme – kapaszkodik másik millió történésbe.

Akkor meg – gondolja erről Olivér, a Főtaxi negyvenes sofőrje, és középre, meg előre simítja kesely, vékonyszálú haját – mindegy.

Szerintem is mindegy

– ezt meg én erősítem meg, G. K., negyvenhároméves férfi, pesti lakos, mindentudó elbeszélő, aki a sorsok hálóját rángatom. És most belelátok a sofőr fejébe.

Olivér arra gondol, hogy sohasem hitte volna, hogy egyszer majd ő is úgy lapogatja a homlokára a haját, mint az apja, és emiatt annyira hasonlít rá, hogy a Lehel piacon, az emeleti kocsmából ösztönösen ráköszönnek a haverok. Az apja ivócimborái. Mert hevenyészve tudják, hogy a Karesz majd' egy éve meghalt, de néha ráfelejtenek, pontosabban nem jut az eszükbe. Olivér nem köszön nekik vissza, csak néz rájuk gyűlölettel.

És ha egy-egy ilyen Lehel-piacos ankét után otthon megkérdezi tőle Imre, a párja – aki már Olivér kínos hajviseletét sem érti –, hogy „de hát édesem, minek mentél oda?”, akkor azt a választ kapja, hogy „mert a Lehelen van posta is.” De az igazsághoz ennek a tákolt válasznak semmi köze: Olivérnek semmi dolga sincs a postán.

Az viszont kegyetlenül jól esik, ahogy marja a fájdalom, hogy mennyire kíméletlenül rossz tud lenni.

Egy séta idejére a saját apja (aljasrohadéktetű) lehet.

Elképzeli, hogyan hergelte fel magát annak idején az apja, megpróbál egészen ő lenni: mit érezhetett, miként borította el a szívét a harag. Aztán amikor hazament, belenyomta a fia fejét a párnába, addig az utolsó pillanatig, amikor már tényleg majdnem megfulladt, az ájulás szélén elengedte, és egészen addig gurgulázva röhögött, amíg a kis Olivér öklendezett. Biztosan már ilyenkor, az ivás kezdetén erre készült. Gomolygott benne a szadizmus és a gonosz vágy, és persze titkon álmodott róla, hogy egyszer egy pillanatig tovább tartja majd, hiszen a gyerek is ezt kérte már többször, vagy hagyja békén, vagy inkább fojtsa meg, és végre meg is kaphatná, az a kis nyamvadék, amire vágyik, ez a semmire se jó kis nyápic, aki utál focizni, nem érdeklik a lányok, és már szinte most biztos, hogy komolyabb baj van vele.

A Bajcsy-Zsilinszky út felülnézetből, a drónok szemével, egy berendezett, maradéktalanul lebetonozott belvárosi pokol. Még távolabbról is túl aprólékosan van megrajzolva, arcpirítóan sok a stukkó.

Az Arany János utcai metrómegálló környékén légkalapács-orgonák fuvoláznak. A városnéző buszokra rálebeg a kőpor fullasztó felhője. A Bazilika mögött egy dél-koreai turistacsoportot próbál leterelni az idegenvezető. Andrea tegnap múlt harminc, és mint tavaly, idén is azt hazudta a cégnél, a félig-meddig kötelező születésnapi pohárköszöntőjében, nem bánta meg, hogy elhagyta a pedagóguspályát.

Andrea magát sajnálja, ezért elbambul, pedig a bazilikalátogatás veszélyes üzem, délutánra a csapat nagy része ittas, és a józanok is fáradtak, de Andreának fáj, ráadásul megakad a tekintete egy taxison is, aki olyan dühösen, akkurátusan fésülgeti előre a haját, mint aki magától is undorodik, és amikor kész, fintorog magára a piperetükörben. Jeges mosollyal figyeli a férfit, ismeri ezt az érzést, néha szabadnapokon ő is direkt elrondítja magát, és undorodva várja, hogy rosszabb legyen.

A taxidroszt első helyén parkoló autóban ebben a pillanatban jelez az okostelefon. Olivér visszahajtja a napellenzőt, beindítja a motort, a Gaál Mózes utcába hívják, az legalább tíz perc. Közben az első turisták már lecsellengtek a buszról, hangosan nevetgélnek a Bajcsy félig elszeparált bicikliútjának közepén, ahol eszetlen gyorsan hajtanak el a bringások. Az egyik, bódult dél-koreai turistalányt majdnem elcsapja egy néma elektromos riska. Mindzsun rántja el, aki egy tévés vetélkedőben nyerte ezt az utat, korábban sohasem hallott Budapestről, és eddig a pillanatig nem is tetszett neki, de a rémült, sikoltó, sírva-nevető Szojon egy másodpercre a karjában marad, és Mindzsunt évek óta nem érzett forróság járja át.

A lány megrémül, zavarba jön, és ahelyett, hogy megköszönné, ledorongolja Mindzsunt, mit képzel, és mintha a fiú érintése poros lenne, lesöpri magáról.

A Bajcsy-Zsilinszky út közepén, a Bazilika mögött megtörténnek azok a dolgok, melyek oda voltak szánva, az életek párhuzamossága megfeszül, és peng, mint egy húr.

Azután minden elmúlik. Andrea sikít, aztán üvölt, Mindzsun sértetten hátrébb lép, Olivér meglódul a buszsávban, a haját hátrafújja a huzat, és bár így látszik, milyen magasan kopasz, sokkal jobban néz ki. És nem csak azért, mert nem hasonlít az apjára, hanem, mert ilyenkor ösztönösen mosolyog, és nem gyűlöli magát azért, amiért a látens meleg, magától is undorodó apja rajta (és persze az anyján) vezette le minden keserűségét.

Az elbeszélői tekintet drónja elhagy mindent.

Az én szememen át önök most a budapesti Rezső teret látják. Hetek óta esik, a téren megtelepedtek a kacsák. És oda nézzenek! Igen, én állok ott a Gaál Mózes utca sarkán, fel alá járkálok, és mellettem az a borostás férfi, Szív Ernő, a tárcista. Alig néhány perce érkeztünk meg az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ahol belenéztem a tükörbe.

És megláttam. Rendesen. Nem csak a telefon kijelzőjén át. Megpróbáltam elsimogatni, nyomkodtam, mintha víz szaporodott fel. Aztán húzogattam. Próbáltam letépni. Elléptem a tükörtől, aztán vissza, hátha már nincs ott. Nem olyan nagy. Hátha nem kell felfognom. Hátha lecsillapodik a gyomrom és elmúlik a hányinger. Hátha ez nem a valóság, hiszen velem nem történhet ilyen. Mindenki mással igen, az nem olyan nagy dolog. De hogy velem: olyan nincs. Hátha nem kell kimondanom, megfogalmaznom, elhinnem, hogy. Negyedszerre is visszalépek a tükörhöz, és akkor sem múlik el. Nagy, kemény daganat. Életemben először pánikrohamot kapok: zokogok, fuldoklok.

Amikor most látnak minket beszállni, már negyedórája vártunk taxira, tombol bennem a düh. A sofőrünk antipatikus pojáca, egész úton a haját lapogatja, kíméletlen lassan araszolunk a jövőm felé, az ultrahangig még egy kerek órám van, „maga biztosan valami művész, soron kívül”, mondja majd a doktornő, és hozzáteszi,

de ne reménykedjen, ez nem nyálkő-elzáródás,

ám ez még nem történt meg, még az autóban feszengünk, és a sofőrt okoljuk a tempóért.

Olivér szorong az ideges férfiaktól, láthatóan tart tőlük, és én minél idegesebb vagyok, neki annál több a hordalék van a szavaiban, most már dadog, de mégsem bír csöndben maradni, neki van egy ismerőse, aki hasonlóan járt, vagyis hát csak volt, a múlt héten temették. Szív Ernő fulladozva ráparancsol, ezt hagyja abba. Olivér gyerekkora óta ilyen, ha ideges lesz, nem tud figyelni, ilyenkor nem érti, mi a baj, a kényszerei szolgája, rabja, mesél tovább, ránézésre nyaki áttétet emleget, rám tör a csuklás, ki akarok szállni az araszoló autóból, önkívületben vagyok, rángatom az ajtót. Olivér ettől kikészül, még annyira sem tud koncentrálni, kifordul a sávból és majdnem karambolozunk egy városnéző busszal. Csikorogás, égett, ijedt szag.

A batár, öreg busz talán tíz centire áll meg az autótól, amiben ülünk. Én G.K, az elbeszélő, látom magam a kocsiban: nem ijedek meg, mert már annyira félek, hogy nem fér több. És azt is látom, hogy fenn, a busz emeleti részén átrendeződött kicsit az ülésrend. A Bazilika után a Szojon nem a helyére ül vissza, lelkiismeret-furdalása van, amiért olyan goromba volt a fiúval, aki pedig helyes, és megmentette. Mindzsun majd' elrepül a boldogságtól, de hiába, képtelen megszólalni, és már éppen kibírhatatlanul kínos a közös hallgatás, amikor éleset fékez a busz, és a lány – ma már másodszorra – Mindzsun kezében landol.

Hosszan és felszabadultan nevetnek.

Az okok és okozatok isteni lepkeszárnyai némán suhognak.

Szojont azért fizette be erre a társasutazásra a húga, Harin, mert ő már türelmetlenül szeretne férjhez menni, de az apjuk keményfejű, konzervatív kisvárosi hivatalnok, és ragaszkodik hozzá, hogy előbb Szojont vezesse valaki oltár elé, és bár Harin azon kívül mindent megtesz a nagyétvágyú vőlegényének, mégis retteg, hogy el fogja hagyni. Csak mert a nővére képtelen megismerkedni valakivel.

A fiatalok egy életre megjegyzik ezt az idegen, távoli helyet, Bjúdápészt varázslatos város, összehozta őket. Majdnem egy év múlva ugyanitt, egy dunai sétahajózás közben, a Hableány nevű városnéző-hajó fedélzetén kéri meg Szojon kezét Mindzsun. Szojon a Margit-híd előtt nem sokkal, a kedvenc részüknél – szerelmes szemükben a Parlament sárga fénye tükröződik –, igent mond.

Akkor is zuhog majd.

Mögöttem a sugár és a kemó leírhatatlan pokla.

Mögöttük egy Viking nevű szállodahajó.

Istennek lenni nehéz.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport