Orsolya
5 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Farsang

igaba2
2019.08.17. 08:28

Farsang volt a suliban, és mindenki Iga bát rajongta körül. Iga bá jó fej volt, sose szállt el magától, pedig komoly köztiszteletnek örvendett. Én is nagyon bírtam őt, mert nyaranta biciklitúrákat meg úszástábort szervezett, a matekot is jól elmagyarázta, és bármikor bekopoghattunk az irodájába. Ha például fogászat előtt voltunk, és görcs állt a gyomrunkba, hozzá fordultunk vigaszért, ha meg végeztünk a fogásszal, megkönnyebbülve őt szórakoztattuk a menzán. Ha száraz volt a kifli a büfében, és úgy éreztük, nem ezt érdemeljük a pénzünkért – ami a szüleink pénze volt –, neki tettünk panaszt. Ha méltánytalannak gondoltuk, hogy kettest kaptunk föciből, mert tanultunk annyit, hogy minimum a hármas meglegyen, az ő megnyugtató jelenlétében itattuk az egereket. Iga bá szívélyes volt, és jóindulatú, mindenkihez volt egy jó szava.

Igazgató bácsi, Igazgató bácsi!

A tanárok közül egyedül ő vette a fáradságot, hogy beöltözzön a bulira: flitteres fekete lepelbe burkolózva, a kivételes egyéniségekhez illő méltósággal ereszkedett alá a tornaterem emeleti páholyából, és szelíden mosolygott a fülsértő zsivajjal odalent tolongó plebsre. Koboldok, királylányok, sárkányok zsúfolódtak össze az aulában, megvolt az eredményhirdetés. Sajnos nem a padtársam, Peti nyert, pedig néger rabszolgának öltözött, mert ő nemcsak megtanulta a töri leckét, de értette is. Én, ahogy évek óta, Lúdas Matyiként arattam osztatlan sikert, ami azt jelentette, hogy nem érdekeltem senkit, és mint a középszerű hülyéknek általában, kötelező jellegű, halk és szórványos taps volt a jutalmam. A focikapuk alatt már készülődött DJ Ropi, egy Neoton-slágerrel izzította tovább az amúgy is fülledt februári estét.

Igazgató bácsi!

Láttam őt sörözni a biciklitúrák esti összetartásain, és azt is, hogyan kacsint össze az öltözős nénikkel az úszástáborban. Hallottam róla ezt-azt, mert jóban volt a szüleimmel, ezért nap mint nap úgy léptem be a suli ajtaján, hogy van egy tanár, akiről tudok olyat is, amit a környezetemben senki. De ami most fogadott, az engem, a beavatott hetedikest is meglepett, és gondolkodóba ejtett. Iga bá a lépcső aljára érve közölte, hogy ő superman, majd a körülötte ugráló diákok buzdítására szent esküvel fogadta, hogy a következő héttől ebben a szerelésben jön tanítani.

Őszülő halánték, vasalt nadrág, superman-lebernyeg.

Hányszor éreztem becsapva, elárulva magam, hányszor járatták velünk a bolondját a felnőttek! Addigra már megtanultam, hogy ha apa azt mondja, fél órás krumpliszedés – „fölkapkodjuk” –, akkor fél délután, és nemcsak szedés van, de rakodás is, plusz leadni az ÁFÉSZ-hoz. A földszinten lakó Gyurka bácsi ezerszer megígérte, hogy elvisz Biharugrára pontyozni, mert szerinte a körösi peca, az lutri – „apám fasza záptojás” –, bezzeg a telepített tó. Az állatorvos, nagyiék utcájából, hitszegő módon nem állt mellém, amikor másfél év kuporgatás után előálltam a pénzzel: tessék, huszonötezer forint, mehetünk a lóért. Még nagyi is benne volt, azt mondta, ezúttal hajlandó eltekinteni az állatok iránt érzett undorától, felőle tarthatjuk a garázsban. Ez ment, az állandó szemfényvesztés. Nagyon jól tudtam, hogy Iga bá lódít, és most nem jó fej, hanem jófejkedik. Növekvő undorral figyeltem a sok csivitelő mihasznát, aki egytől egyig a nyomában loholt, és kipirult arccal óbégatott a hírre, hogy Iga bá hétfőtől igazi supermanként jön iskolába. A tornateremben az Arrivederci Amore ment a Dolly Rolltól, de semmi kedvem nem volt beállni a táncolók közé, pedig Erika, akibe még ovis koromban halálosan belezúgtam, előremutatón ringatta a csípőjét.

A hétfői matekórán furcsa dolog történt. Iga bá a szokásos lendületével lépett a terembe. Őszülő halánték, élére vasalt nadrág. És ott lebegett mögötte a fekete köpeny. Nem rossz poén, de talán kissé túlzás. Vagy nincs ma felelés, és Iga bá ezzel a gesztussal fejezi ki a jószándékot? Nem vagyunk már gyerekek. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy jólesik a csalódás. Az első percekben dermedten ültem, de aztán fölengedtem, és kicsengőig hálásan mosolyogtam Iga bára, mintha a jótevőm volna. Az utolsó percekben, miután a derékszögű háromszög alkalmazásával kiverekedte magát egy bonyolult geometriai helyzetből, visszamosolygott rám. Talán kacsintott is, erre már nem emlékszem, szünetben mindenesetre utánasomfordáltam.

Nem vette le a jelmezt.

Másnap nem volt vele óránk, így csak a folyosón futhattunk össze, bekopogni hozzá pedig – noha töriből felháborító meglepetésdolgozatot írtunk – nem akaródzott. De nem futottunk össze: ő ugyanis repült. Jobb kezét ökölbe szorítva, előrevetett karral suhant az első szinten, gyakorlottan cikázva a szétszórt gyerekalakzatok útvesztőjében, és mindenkinek visszaköszönt. Életemben először kerültem a tekintetét, bevetettem magam a vécébe, pedig az előző szünetben már pisiltem. Szemet szúrt, hogy nemcsak a diákok, akik néhány nappal azelőtt őrjöngve vonultak vele a farsangon, de a kollégái sem találják különösnek a viselkedését. Mindig is meg voltunk győződve róla, hogy Véghné Éva a saját uránál is jobban utálja a főnökét, most azonban ő is kihagyta a ziccert, és nem csinált hülyét belőle, nem szaladt a telefonhoz, hogy tárcsázza a mentőket vagy a rendőrséget, amikor Iga bá a titkárság ajtajában előreengedte, és közben lebegett, mint a halak az akváriumban.

Apáti Józsefet, a szemüveges technikatanárt évek óta szűnni nem akaró stressz gyötörte Iga bá népszerűsége miatt, de most úgy kávéztak a büfé előtt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, Iga bá kispoharából pedig egy csöpp kávé sem löttyent ki, ahogy fejmagasságból lecsapott tejporért. Egyedül Czukor Andor – biosz-fizika – szemében láttam megcsillanni a kárörvendés hamiskás fényét, róla viszont mindenki tudta, hogy csak azért mutatkozik Iga bá társaságában, hogy megítélése, amely rosszabb már nem lehetett, valamelyest javuljon, ezért maradt, aki mindig is volt, magányos keresztes lovag a diákok föltétlen elismeréséért vívott élethalál harcban. Az osztálytársaim ugyanúgy semmi kivetnivalót nem találtak Iga bá ide-oda röpködésében, anya késő estig dolgozott, apa szerint pedig többet kéne foglalkoznom a matekkal.

Sokáig érleltem a kérdéseimet, többször eljátszottam a koreográfiát, hogyan kopogok be, hogyan szólít, hogyan köszönök, majd rázunk kezet, hogyan foglalok helyet, és hogyan nézek a szemébe, a fejem fölé, vagy ahogy alakul, mindegy – essünk túl rajta.

Miért húzódik el a farsang, Iga bá?

Jól tetszik-e lenni, miben tudok segíteni, ha esetleg. De amikor egy áprilisi szerdán a menzára várakozó diákok feje fölött beúszott az ebédlőbe, és landoláskor kiütött a sorból két másodikos kislányt – az egyiknek eldeformálódott a szemüvege –, majd dupla adag mákos tésztát követelt, amit a konyhás néni szemrebbenés nélkül csapott a tányérjára, valami eltört bennem. Az iskolában töltött hét év alatt megszoktam, hogy nemcsak a köztanárok, de példamutató módon ő is lejár felügyelni nagyszünetben az udvarra. Szemtanúja voltam, ahogy egy májusi napon, amikor már érezni lehetett a vakáció illatát a levegőben, virágzott a bodza és énekeltek a rigók, Iga bá egyre vadabb köröket ró a kispályát övező futósalakon, majd váratlan kanyarral a focizó hatodikosok közé vitorlázik, és a meglepett Bujdosó Miki lábáról lelopva a lasztit, irgalmatlan nagy felsőléces gólt akaszt a saját kapujába. Otthon a szüleim csodálkozva vették tudomásul, hogy idén kihagyom az úszástábort, és hiába az új Csepel kerékpárom, az Ismerjük Meg A Körösök Világát-biciklitúrára se adom be a jelentkezést.

Bíztam benne, hogy tanév végére helyreáll a rend, mindenki lenyugszik – igaz, továbbra sem tűnt senki idegesnek –, és én is a szokásos energiával vethetem bele magam az önfeledt nyaralásba. Az évzárón úgy jelent meg, ahogy azt az ember egy Iga bától elvárja: őszülő halánték, élére vasalt nadrág, halszálkás zakó. Rácsatolva a flitteres, fekete köpeny. Már ekkor tudtam, hogy az évnyitót rosszullétre hivatkozva kihagyom.

Az utolsó általános sulis évemben, ha csak tehettem, kerültem őt.

Bár bokros teendőire hivatkozva leadott bennünket, ballagáskor folyamatosan a fejünk fölött repkedett, és amikor az utolsó termet is elhagytuk, előredöfött karral – jobb kezét ökölbe szorítva – a kispálya felé suhant, ahol perceken belül kezdetét vette a hivatalos búcsúztató. Utolsó hozzánk intézett beszédében arról szólt, hogy íme, mind kirepülünk a fészekből, meg hogy most jön a neheze, végül szelíd, atyáskodó szavakkal közölte, hogy az iskola kapuja mindig nyitva áll előttünk, és kérte, hogy szent esküvel fogadjuk meg, ha bármikor úgy érezzük, hogy eltévedtünk az élet zegzugos folyosóin, fölkeressük anyaintézményünket bátorításért.

Évekig halogattam a szembenézést, már bőven egyetemista voltam, amikor rászántam magam a látogatásra. Farsang volt a suliban, koboldokon, királylányokon, sárkányokon vergődtem keresztül, hogy eljussak a tornaterem páholyához vezető lépcsőkig. Épp Véghné Éva ereszkedett alá rajtuk. Leérve belém karolt, mintha oltár elé járulnék, és ő volna az anyám, majd szuszogva elindult velem az ebédlő irányába. Mögöttünk dübörgött a zene, a tornateremben Backstreet Boysra szaladgáltak a gyerekek.

Iga báról sem akkor, sem később nem esett szó, pedig nem egyszer ültem Erikával a Körös partján a csillaghullásos égbolt alatt, nem egyszer követett meteor, ahogy részegen hazafelé csoszogtam, és a kisfiammal is szeretjük nézni az éjszakai égen kacsintgató repülőgépeket, de még neki se mertem elárulni, hogy

ez mind-mind Iga bá, és nincs mit tenni: ő ilyen.

Jóhiszeműen egyetlen kollégámmal – angol-tesi – tettem kivételt, aki szégyenszemre vállon bokszolt, és a képembe röhögött, hogy sürgősen jelentsem a NAV-nak: megfejtettük a chemtrailt, sőt szerinte Iga bá a jeti, de érdemes volna körülnézni a zempléni farkasok között is, hátha köztük üget a superman. Merthogy tanár lettem, magyar-földrajz szakos, és nem tanítom a Lúdas Matyit. Mondjuk, a tanterv szerint nem is kell.

Egyedül Peti értette meg közülünk az idő szavát: nagyvállalkozó lett valahol a megyében, kétszáz alkalmazottja van. És állítólag indul a képviselőválasztáson, akármikor is legyen az.