Hortenzia, Gergő
8 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

A csomag

csomag
2019.11.09. 10:00

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Ez nem lesz így jó, gondolta a férfi, és szuszogva fogást váltott a csomagon. A peron végében álldogált néhány alak, nem tudta kivenni, férfiak vagy nők-e, fiatalok vagy idősek, de érezte, hogy az ő mozdulatait figyelik mindannyian. Mintha bármi is múlna rajta, hogy a vállára bírja-e venni a csomagot vagy sem. Mármint nekik, gondolta a férfi, ahogy tovább imbolygott, nekik nem múlik semmi ezen, mégis úgy tesznek, mintha közük lenne hozzá. Hiába, az ember nem bírja megszokni, ha folyton bámulják. Mások persze azt állítják, hogy őket már nem érdekli, ők már túl vannak ezen, de nem igaz. Egyszerűen nem lehet igaz. A másik ember tekintetét nem lehet elviselni, mert abban rögtön benne van minden. Ahogy néz az ember, azzal nem tud hazudni, a szavaival igen, a mozdulataival igen, még az arca rándulásaival is, de a tekintetével nem. Miközben ismét a földre eresztette a csomagot, a hátában érezte ezeket a pillantásokat. Szuszogva dőlt előre, de alig jutott levegő a tüdejébe. Ahogyan a motor falsot szív, most az a szerkezet is hiába kapkodott levegőért, ami őt hajtja. A homlokát kiverte a víz, és amikor egy pillanatra megpróbálta a peron árnyai fölé emelni a tekintetét, azt is látta a szeme sarkából, hogy

nagyon messze van még a cipekedés vége.

Az állomástól ráadásul emelkedett is enyhén az út. Enyhén, de folyamatosan, alig észrevehető szögben, de azért nagyon is valóságosan. A térdei érezték akkor is, amikor a szeme épp nem látta. Emelkedett már a peron is tulajdonképpen, és emelkedtek a ritkás lámpafényben elhagyatottan fel-felcsillanó sínek is, a koszlott állomásépület, a töredezett padok, a levél nélküli fák, minden egy kissé megemelkedett. A férfi megint alányúlt a csomagnak, és ezúttal valamivel szerencsésebb mozdulattal sikerült a vállára kapnia. Mint egy matrac, amire hirtelen rátaposott egy nehéz láb, felszisszent, de nem hagyta magát, és végre meg tudott indulni az aluljáró felé.

Hetente megtette ezt az utat, a lábai, akár a régi westernfilmekben a lovak, maguktól is odataláltak már, csak hát öreg gebék voltak, nem a tudásukkal, hanem az erejükkel volt baj. A lépcsőn lefelé kissé oldalazva araszolt le, a túloldalon meg ugyanígy föl, csak közben egy finom rándítással áthelyezte a vállán fekvő csomag súlypontját. Sajgott a kulcscsontja, és érezte, hogy a hidegben megindult a taknya is lefelé, egy szerény kis patakban csordogált bajsza kusza bozótosában. Letörölni nem volt lehetőség, inkább megpróbálta visszaszívni. Szipogása gépies hullámokban verődött vissza a leeresztett redőnyös kockaházak homlokzatáról.

A csomag egyébként egy kék-fehér kockás nejlonzsák volt.

Olyasfajta, mint amilyeneket az árusok rángatnak ki hajnalonként a kocsijuk csomagtartójából, ha épp piaci nap van. Ő is egy piacon szedte össze, a szeméttároló mellől, otthagyták, pedig csak az egyik füle szakadt le. Azóta használja, igaz, közben a másik fül is odalett, de a táska maga még bírja, egyszerűen nem lehet elnyűni. Úgy vannak összeszőve a műanyag szálak, mintha valódi szövetből lenne kiszabva a táska, csak sokkal erősebb, képtelenség széttépni, kibír mindent, és túl fog élni mindenkit. Ahogy ez eszébe jutott, egy gyenge mosoly hullámzott végig az ajkain. Hogy az ember silányabb anyagból van, mint a legolcsóbb műanyag szatyor, volt valami gyanúsan megnyugtató ebben.

Csak ez a hideg ne vájna ennyire mélyen a bőre alá. A kézfejei már egészen elgémberedtek, és úgy csüngtek a csomag két oldalán mint két óriási hullafehér pók. Ahogy az utcasarokra ért, muszáj volt megállnia egy kis időre, mert már szédelgett az erőlködéstől. Innentől egy sötétebb szakasz várt rá, egészen az elhagyott ipari vágányok átjárójáig. Azt a részt megvilágították a közeli tüzéptelep éjszakai reflektorai, de odáig óvatosan kell lépkednie, ha nem akar az árokban kikötni. És ugyan ki találná meg, ha mondjuk bezuhanna, és elveszítené az eszméletét.

Néhány szusszanás után a csomagot ismét felrántotta a vállára, de nem találta el az egyensúlyi pontját, kissé hátracsúszott, a lapockái alá, és kénytelen volt előre görnyedni, hogy valahogy megtartsa mégis. Ahhoz, hogy igazítson rajta, újra le kellett volna tennie, amihez se kedve, se ereje nem volt már, inkább így, előre görnyedve indult el. Az a fontos, hogy haladjon, gondolta,

és hát ez is haladás volt, olyan, amilyen.

Talán a rosszul felfogott súly, talán a puszta fáradtság tette figyelmetlenné, de azt, hogy szemből, az utca tetejéről néhány homályos alak közeledik felé, túl későn vette észre. Általában nagyon óvatos volt, kikerülte a hangos csapatokat és a magányos kószálókat is, ha utána szóltak, szaporázta lépteit, ha beérték, inkább lelassított, hadd előzzék meg. De most nem figyelt, és mire meghallotta a gúnyos röhögéseket, már nem tudott kitérni a csapat elől. Suhancok voltak, csupa ragyásképű kamasz, cigarettával meg borosüveggel a kézben. Hogy mit kerestek éppen ott, érthetetlen volt, de nem is maradt ideje, hogy ezen gondolkozzon.

– Nézzétek már, milyen szakadt ez a mikulás!

Nyerítve köröztek körülötte, ő meg riadtan a lába mellé eresztette a csomagot.

– Nekem is hoztál ajándékot, télapó?

Meg sem mert szólalni, két kézzel szorította a műanyag szatyor sarkát.

– Mutasd csak, mid van!

Megpróbálták kitépni a csomagot a kezéből, de nem eresztette.

– Nem vagy szívbajos öreg, meg ne üsselek!

A legutolsó hang a háta mögül csapott fel, de mire odafordult volna, már csak azt érezte, hogy zuhan. Hogy magától esett-e el, vagy felrúgták, fogalma sem volt. A járda peremén fájdalmasan koccantak a térdei, aztán oldalra dőlt, és hengeredett egy fél fordulatot a jeges meredélyen.

Ne fossál már, nem kellenek a szarjaid!

Káprázott a szeme, nem látta, hogy ki szólt hozzá, de hirtelen megérezte, hogy még mindig a zsákot markolássza. Nem bírt megmoccanni sem, ösztönei közt ott volt valami a gyengébb állatok elkeseredettségéből. Visszatartotta a lélegzetét, és úgy tett, mint aki megdöglött, mint aki már nincs is ott.

Mire a suhancok kikacagták magukat rajta, már nem csak a kézfeje hűlt érzéketlenre, de a fél arca is. Óvatosan felemelte a fejét, és a távolodó hangok után nézett. A fiúk alakjai belevesztek az utca sötétjébe, csak a gúnyos röhögéseik és kiáltozásaik lebegtek ott még a homályban, de azok is eltorzulva, összemosódva, mint egy távoli földcsuszamlás morajlásai.

Megpróbált kievickélni az árokból, de kétszer is visszacsúszott. A térdén kiszakadt a nadrág, és bizonyára a vére is kiserkent alatta, de a sötétben nem látott semmit a sebből. Amikor végre mindkét lábával a járdán állt, visszanyúlt az árokba és megragadta a csomag sarkát. Most még nehezebbnek tűnt, mint eddig, nyögve, izzadva próbálta fagyos kezeivel kirángatni a szatyrot, és amikor végre sikerült, még ugyanazzal a lendülettel fel is dobta a vállára, nehogy a két mozdulat között hirtelen elszivárogjon az ereje.

A vasúti átjáróra eső gyenge fényben egy pillanatra megtorpant, és lenézett a lábára. mindkét térde vérzett, ahogy gondolta, de nem volt mély egyik seb sem, hozzájuk sem ért, inkább botorkált tovább, hiszen már közel volt a cél.

A kunyhó a vágányon túli bozótosban állt.

Az ablakán kiszűrődő fény olyan erőtlen volt, hogy inkább tűnt az ég távoli fényei tükröződésének, mintsem odabentről jövő derengésnek. De ő tudta, hogy ott van bent a másik, és rá vár. Nem szállt füst a kéménycsőből, és nem ült pára a fóliával leragasztott ablakok közti utolsó épen maradt táblákon. Rég nem fűthet odabent a másik, gondolta, és megpróbált botladozva gyorsítani a léptein. A bejárat előtt a földre dobta a csomagot, aztán bedugta a fejét az ajtórésbe, de nem mondott semmit. A másik az oldalára dőlve, sípoló lélegzetvételekkel aludt a kihűlt helyiségben. A férfi kitárta az ajtót, tett egy lépést befelé, majd bevonszolta maga után a csomagot a kunyhóba. Nem karmolt úgy a hideg odabent, mint kint az utcán, de azért azt sem lehetett volna mondani, hogy kellemes volt bent a levegő. A férfi a másik fölé hajolt, egészen közel, és a közeli asztalkára állított gyertya fényében vizsgálgatta egy pár pillanatig az alvó vonásait.

– Jól van – motyogta –, nem vagyunk még ott...

Hoztam valamit.

Hátrafordult, és a csomagra meredt, miközben a másik rezzenéstelen arccal aludt tovább. Tett egy lépést a szoba távolabbi sarka felé, a csomagot is irányba fordította, majd leült a táska mellé egy hokedlire. Hiába húzta óvatosan, a cipzár hangja úgy futott át a sötéten, akár egy hosszú és mély repedés. A másik horkant egyet, de nem nyitotta ki a szemét. A férfi pedig elégedetten bámult bele a csomag szájába, és arra gondolt, hogy ezúttal nem tartalékol majd, mindent eléget, feltüzeli az egészet, az összes szemetet, kartont, fadarabot, ócska ruhát, szétszakadt könyvet. A végén tűzre teszi majd a szatyrot is, a kiszakadt nadrágját, a sajgó térdkalácsait, a másik szuszogását, az egész kunyhót, a cipekedést, a gúnyos kacajokat, a sanda pillantásokat, az éjszakát úgy, ahogy van, hadd hamvadjon el az egész végre már.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)