Ágnes
-3 °C
1 °C
Index - In English In English Eng

Milyen volt szőkesége

szokesege
2019.12.07. 08:32

1. 

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Én voltam az új, aki kicsit félénken, talán kukán is ücsörögtem a tanáriban. Nem tudom, Vali mit látott meg bennem, hiszen nem volt a szomszédom az asztalnál, biológia-kémia szakos volt, míg én magyaros.

De rögtön az év elején egyszer csak odaült velem szembe, ami üres hely volt, és elkezdett csacsogni. Csak úgy, semmiről. Nem kérdezett, nem valamiféle buzgó kíváncsiság hajtotta, ugyan, ki lehetek, honnan jöttem. Hogy ő már most olyan fáradt, hiába, hogy még a szeptembernek sincs vége, nem tudja, mi van vele, öregszik, holott csak most lesz harminc éves. Csupa efféle. Olyanokat felelgettem, Hát igen..., Nem gondoltuk a főiskolán, hogy ez ilyen..., De azért megvan a szépsége...

Igyekeztem az új helyen, természetesen, mégis elég idegen maradt minden. A régi iskola, a másik városban, ahonnan ide költöztünk, hirtelen a béke szigetének tűnt, ahová nem is dolgozni, hanem üdülni jártam be. Nem tett jót a hangulatomnak Pöndör igazgató se, aki alacsony termete ellenére olyan vasszigorral vezényelte a tanári kart is, mint egy kiképző tiszt. Gyakorlatilag csak ordítani tudott, viszont amikor nem ordított, akkor suttogott, és az százszor borzasztóbb volt, mint amikor ordított. Az ember várta már, mikor ereszti ki végre a hangját. Az első találkozásunkkor egyszer csak előrehajolt, jeges kék szemét hosszan az arcomon tartotta, majd az kérdezte, milyen sűrűn szoktunk házas életét élni a férjemmel. Dadogni tudtam csak valamit, hogy De hát ez... Mire közbevágott:

Nekem mindent kell tudnom, jegyezze meg! Kielégítetlen, frusztrált tanerőnél nincsen rosszabb. Ne finnyáskodjon. A szex ugyanúgy az élet része, mint az evés vagy ürítkezés. Ha nem megy, ott nagy a baj.

Akárhányszor megjelent az igazgató, azt éreztem, ezt az egyet lesi rajtam, vajon meg tudja-e állapítani, az előző este éltünk-e házaséletet otthon. Éreztem, ahogy csurog lefelé a tarkómról a hideg veríték.

Ezért is volt különösen furcsa, amikor egyik nap Vali úgy oldalgott oda az asztalomhoz, mint akinek baja van. Le sem ereszkedett, csak megtámaszkodott, és kicsit hátulról súgta a fülembe, Úgy elintéztek otthon az éjjel, hogy ülni sem tudok. Felnéztem rá.

Tényleg?

- kérdeztem rekedten. Hát..., van ilyen, vonta meg a vállát Vali. Nem tudtam eldönteni, dicsekszik vagy sajnáltatja magát.

Megérezhette, hogy a téma fejbe kólintott, mert ettől fogva szinte kizárólag ilyesmivel hozakodott elő. A férjemmel, azt hiszem, a teljesen átlagos szexet kedveltük, ami néha jól esett, de két gyerek és több mint tíz év ismeretség után mindez már nem bírt központi jelentőséggel. Nem tudtam, baj-e, bármiféle esetleges elhidegülésnek lehet-e a jele. Noha, amikor az igazgató úr feltette azt a bizonyos kérdést, jól palástolt felháborodásomban leginkább azt éreztem, hogy ez mégis csak valamiféle szent kötelék a férjemmel, ami tényleg nem tartozik senki fiára. Sem lányára, Valira sem.

Ezért, ha netán várta, bár ez nem biztos, hogy én is valamiféle intim titkokkal szolgálatok, csalódnia kellett, de nem látszott rajta. Ellenben ő új és új részletekkel traktált. Traktált, mondom, pedig igazából érdekelt, és csak picit szégyelltem. Olyan volt az egész, mint amikor régen, süldő lányként a Magyar Ifjúságban olvastam Veres Pál rovatát, és csak ámultam, mik vannak, és a kortársaim, 15-16 éves lányok már milyen nemi problémákkal fordulnak, voltaképp a nyílt színen, tanácsért.

Vali apránként elmesélte, hogy

a férje kielégíthetetlen étvágyú,

és nem érti, hogy a vele egykorú felesége, aki állítólag szereti, mért nem olyan tettre kész, mint ő. Videómagnót vásárolt és kéz alatt menő pornókazettákat szerzett, így akarta, ahogy ő mondta, felturbózni a szerelmi életüket. Egy szvinger klubot is felfedezett, igaz, Budaörsön, de az is tuti tipp volt, ahová mindenképp el kellett menniük. Lassacskán egészen otthonosan mozogtam nem csak Valiék házaséletének eseményeit tekintve, de olyan lehetőségek tárházával is tisztában voltam, amit, nincs mit szépíteni, nem kötöttem a férjem orrára, mért is tettem volna. Még azt hihette volna, hogy célozgatok valamire.

Sorsszerűnek éreztem, hogy aznap, egy januári délutánon kérdezte meg Vali, nincs-e kedvünk, vagyis nekem rábeszélni a férjemet, próbáljuk ki, milyen lenne négyesben, amikor este, a férjem kibontott egy üveg rizlinget, és bejelentette, hogy megpályázott és meg is kapott egy állást a vállalat damaszkuszi irodájában. Ugye örülsz, hogy kiszabadulsz innét néhány évre?, kérdezte, és sugárzott az arca a boldogságtól. Mosolyogtam, bólogattam, szájon csókoltam, és természetesen arra gondoltam, hogy igen, így lesz jól, inkább a damaszkuszi út, mint az a négyes Valiékkal, meg az itthoni, fülledt, fáradt levegő.

2.

Buráti Kati hívott fel, akivel, hogy neki is meghalt a férje, valahogy egymásra találtunk. De, de, biztos, hogy a Vali az. A vásárcsarnokban és a környékén kéreget. Nem ismert fel, tudod, akkoriban nekem vastag vörös loboncom volt, hogy meg ez az ősz semmiség a fejemen, különben is, mi olyan, már, mint harminc éve?

Amikor hazajöttünk a kiküldetésből, Damaszkusz után még lehúztunk öt évet Kairóban, aztán jutalomképp Rómában hármat, már nem mentem vissza dolgozni. Az iskola szétszéledt, gyerek sem volt elég, átalakították valami félig magán továbbképzési központtá. Valiról épp csak annyiban értesültem, hogy az a nagy étvágyú férje egyszer csak ott hagyta, és ő abba beleroppant. Elkezdett inni, és még működött iskola, amikor Pöndör igazgató utóda elküldte.

Felzaklatott a hír.

Azt vettem észre, hogy a férjem halála óta igazából csak a múlt érdekel, és minden, ami az elmúlt évekkel, évtizedekkel kapcsolatos, sokkal fontosabb, mint hogy mi van most, pláne ahhoz képest, ami lesz.

Másnap lementem a vásárcsarnokhoz a gurulós kiskocsimmal, afféle rendes nyugdíjasként. Talán ha két percet szemlélődtem a sorok a között, amikor egy érdes, mégis ismerős hang szólított meg.

Ágicám, de örülök, hogy látlak.

Vali volt az. El kellett higgyem, hogy ő az. Mosolygott, ami azt eredményezte, hogy egy csupa ránc arc közepén feltárult egy üreg, amiben néhány sárgásbarna csonk meredezett. Az orra megnőtt, húsos és rücskös lett, a szemöldökéből olyan seprő vált, hogy szinte elfedte a felső szemhéját.

Viszont a szemében, a zöldesen szikrázó szemében nem hunyt ki még a fény, bár egészen más fajta fény volt ez már, mint amikor a hálószobatitkaikról fecserészett.

Míg mindezeket magamban konstatáltam, Vali folyamatosan beszélt, csak nem fogtam fel, miről is. És húzott valahová, noha könnyű volt kitalálni merre, az egyik lacikonyhás felé, ahol megkérte, hívjam meg egy kőbányaira, azt szereti.

Tudod, azt tovább főzik, hogy selymesebb legyen!

És felnevetett.

Magamnak narancslét kértem, és az állópultnak támaszkodva, mint két, egymást ezer éve ismerő, derék alkesz, diskuráltunk tovább. Illetve, dehogy is diskuráltunk. A felállás mit sem változott, Vali mondta a magáét, mire én hümmögettem, mondtam, hogy Hát ja..., Bizony-bizony..., Azt elhiszem...

Egy óra is eltelhetett így, vagyis három sör, mert Vali megszomjazott a társalgásban, és neonzöld pufidzsekis vállával meg-megbökött, amikor kiürült a sörösdoboz.

Épp konstatáltam, hogy a harmadik doboznak is a végére ért, és csak a szememmel intettem a büfé felé, jöhet-e a következő, amikor Vali felrikoltott.

Várjál már! Hány óra van? Mindjárt dél, a kutyafáját, várnak a gyerekeim!

És elkezdte rakosgatni a szatyrait.

Gyerekeid?, hökkentem meg, nem is kicsit.

Megint kivillantotta a sárgás csonkokat.

Jaj, nem úgy, édesanyám. A lakás az enyém maradt, tudod. És hajléktalanokat fogadtam be. Csak emeletes ágyak vannak és pár szekrény. Ott laknak nálam. Most is vannak heten.

Nálad?

- kérdeztem teljesen feleslegesen, hiszen most mondta.

Hol másutt? Ki az isten vigyázna rájuk, ha nem én? Adj még egy kis zsét, aranyom, hadd veszek nekik valami rendes felvágottat meg pár joghurtot. Pia nincs ám, nehogy azt hidd, hogy ott tivornyáznak!

Kinyitottam a bukszámat, és már csak egy tízezres volt benne, még gondoltam is rá otthon, amikor beraktam, hogy na, itt a piacon a kofák nem fognak örülni, ha tízezressel akarok fizetni.

Vali is követte a pillantásomat, ő is konstatálta a tízezrest, és megvonta vállát. Legfeljebb veszek még pár kiló húst, és rittyentek nekik egy pörköltet. Olyat nemigen esznek.

Megvárta, míg kiemeltem a papírpénzt, aztán egy szempillantás alatt elkapta, és eltüntette a dzsekije zsebében.

Ágicám, hadd öleljelek meg!

- harsogta, és tényleg rám vetette magát. Tudod, milyen jó volt találkozni veled? És nem a pénzért! Azt ne hidd...!

Ösztönösen visszatartottam a lélegzetemet, míg el nem engedett.

Itt mindig megtalálsz!, recsegte még, és megpaskolta az arcomat, mint egy gyámolításra szoruló gyerekét.

Sarkon fordult, elvegyült a tömegben. Ám neonzöld dzsekije foltját könnyen tudtam követni. Átcikázott a csarnokon, és amikor épp azt hittem, most már szem elöl tévesztettem, megláttam. Egy bolt ajtaja nyelte el, ami fölött az állt, Böllér Joci Hús és Hentesáru.