Kedves író úr, ha nem zavarom, ha lenne rám pár perce, tudom, hogy nagyon elfoglalt, meg hogy nyomul egy csomó ilyen rajongóféle, én persze nem olyan vagyok, hanem inkább bennfentes, félig-meddig szakmabeli. Nézze csak, azért is járok hátizsákkal meg két TESCO-szatyorral, mert már évtizedek óta gyűjtöm az írókat, az ilyeneket, mint maga.
Index tárcák
Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozat eddig megjelent írásai itt olvashatók.
Megnyúzom, kitömöm őket, aztán szépen sorban fel a falra, ők az én kis trófeáim.
A szemgolyóikat formalinba áztatom, befőttesüvegben tartom, szeretek velük farkasszemet nézni, hiszen annyit vizslatták a világot irodalmilag, ugye. Némelyiknek a koponyáját preparálom ki, ott tartom az asztalon, benne gemkapcsok, ceruzák, radírok, cetlik, efféle apróság. Ne tessék ijedezni, meg kell szokni a humoromat, kicsit szélsőséges, de akik hozzáedződnek, szinte nem tudnak meglenni nélküle. Még nem is tetszett élnie az író úrnak, amikor én már a többi író urakat meg hölgyeket gyűjtöttem, csak akkor fiatalabb voltam ám, én is voltam ám fiatalabb, nem is hinné, hogy mennyire. Megmutathatom az esküvői képemet, csokornyakkendőben, almazöld öltönyben, döglesztően jóképű, a násznépből a legcsinosabb hölgyek bármelyike kimondta volna a boldogító igent, de én mondjuk nem vagyok poligám. Legalábbis hivatalosan, hehe. Ne tessék engem túl komolyan venni, pedig azért komoly vagyok ám,
nem is sejti, mennyire.
Ezt itten például nem azért mutatom, hogy dicsekedjek, soha nem szoktam dicsekedni, bár most például azzal dicsekszem, hogy sose dicsekszem, de ezek itten az író úr szülei mind a ketten, már akkor megvolt ez a kis gépem, fotóztam vele az írókat folyvást, ma is ezzel fotózom, ugye, ha szabad egy képet, tartsa kezében az új könyvét, ha lehet. Csak természetesen, ahogy az írók szoktak az új könyvükkel a kézben sétafikálni fel-alá, mintha mi sem történt volna. Ahogy jött a digitális világ, egyre nehezebb volt labort találni, most megint divatba jött az analóg kép, de rettentő drágán nagyítják. Szerencsére összekombináltam otthon egy kis sötétkamrát, így a legjobb, a legegyszerűbb. Tiszta horrorfilm abban a vörös fényben, tiszta vámpírok a felaggatott írók meg költők meg kritikusok, izzik a szemgolyójuk. Egyem a zúzájukat, mindenki izgul valamire, egyik a bélyeggyűjtésre, másik a horvát jachtokon fickándozó pucér fenekű ribancokra, én spec magára meg a hozzá hasonlókra. Kell ám az ész ehhez a firkáláshoz, zabáljam meg az okos kis agyukat porcukrozva, kiskanállal!
Majd elküldöm, és ugye visszaküldi dedikálva ezeket a fotókat, ha előhívatom? Mindig mellékelek címzett válaszborítékot. Ide írja a postacímét, fölé a telefonszámát, ha valamiért el akarnám érni, már csak a képek miatt, ugye. Fontos az ilyen író uraknak, mint maga, hogy legyen magukról jó fotójuk, az irodalom se úgy megy már, mint régen, hogy csak a nagy lélek meg a lobogó haj, aztán honorárium meg nuku. Kell a brend, a portfólió, az egyik fiam marketinges, ha ilyesmire van szüksége, csak sikítson, itt a számom, megszámítja olcsón magának. Úgy felível a karrierje, mint a brüsszeli pisilő kisfiú vízsugara, csak lesnek a többiek. Ismerem a dörgést, ezt az egész szakmát ától cettig, nem hiába vagyok a közelében évtizedek óta. Ide is kérek egy aláírást, végül is ahol az apja meg az anyja ott volt, ott genetikailag maga is, külön értéke lesz a képnek, ilyenje nincs másnak, annyi fix. Van négy példány, úgy, szépen, sorban mindegyikre, ne sajnálja az alkoholos tintát. Addig írogasson alá, szentem, amíg él, halott író már csak sajnálhatja, ha nem szignált eleget. Ha nem marad nyom utána. Bár látni lomtalanításkor kirakva dedikált könyveket is dögivel. Sose tudni, ki tűnik el nyomtalanul, kit őriz meg a köztudat, tudnék mesélni bukott sztárocskákról.
Nézze csak az író úr, milyen kiscsirke volt, emlékszik még?
Ez az első könyve legelső estjén készült. Nem is hitte volna, hogy én már akkor kiszagoltam, hogy van ott keresnivalóm, mi? Mennyi haja volt még, te jó ég, nem volt így lestrapálva, hiába, az élet meg az a sok gyerek, meg az a sok könyv, nem kéne kicsit lassítani, pihenni? Persze csak miután aláírta már ezeket is. Jóképű volt egyébként, most is jóképű még, már akinek az ilyen korú írók a gusztusa, én aztat nem tudhatom, mindenki másként szereti. Nekem meg mindegy, kövér, sovány, törpe, daliás, hajas, kopasz, csak író legyen.
Na erre emlékszik? A borfesztivál, ahol különdíjat kapott, aztán ahogy látjuk, meg is itta rögtön a különdíjat, nagy franc volt fiatalon, készültek kevésbé diszkrét képek is, olyankor nem ad a látszatra az ember, félmeztelenül táncolgatunk, vérző ököllel ütjük a művházajtót, behányunk a díszlet mögé... Kivel nem fordult elő vajon, de tényleg? Mondjuk velem nem, de én afféle külső megfigyelő vagyok csak, nem érek rá bomolni. Nehéz amúgy józan írót találni, tudom, hogy maga már állítólag nem iszik, el is hiszem, ha annyira mondja... Én ne hinném el? Miféle érdekem fűződne hozzá,
én csak dokumentálok.
Na, ezt meg az egyik felolvasása után kattintottam, komolyan mondom, bámulatos, mi könyvet el nem ad maga, annyifélét ír, és veszik, mint a cukrot, de látszik is a tolongás itt a képen, ahogy aláír, meg az a halom pénz, nem kevés bizony, csak így saccper kábéra is nagy adag, mennyi lehet, de tényleg? Szerintem az adóügyet is érdekelné egy ilyen fotó, mert hát bizonylatot nem látok, ha jól látom, amit nem látok, de nem is az én dolgom, hogy lássam, őket viszont érdekelheti, már csak szakmájukból kifolyólag is. Engem másvalami érdekel sokkal inkább, a gyerekeim jövője, hogy miből élnek majd meg, most is építkeznek, de kölcsönből, és én ugye, nem adok el könyveket feketén. Abban bízom, hogy ezek a fotók sokat fognak érni, azért is hívatok elő többet mindegyikből, minden gyereknek jusson. Van, amelyik fotó sokára ér majd sokat, van, amelyik nemsokára, vagy akár ma is. Talán meg akarja venni ezeket itt? Negatívostul?
Ezt meg tiszta véletlenül lőttem,
az utcán járva, ni, mondom, csak nem az a szimpatikus író úr volna ez egy számomra teljesen ismeretlen nővel, mert azért családi fotókat láttam már, napnál világosabb, hogy nem a felesége. Ha nem ismerném az író urat, és nem tudnám, milyen talpig úriember, a tisztesség szobra, hát azt mondanám, szakasztott mintha enyelegnének itt kézen fogva meg ölelkezve meg minden, amíg el nem tűnnek ezen a képen egy jól felismerhető kapu mögött. Lehetne ugye odamenni meg érdeklődni, van utca-házszám, hogy hát ki lakik ott, ki nem, láttak-e ilyen meg amolyan nőt arrafelé, nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy gondoskodjam a gyerekeimről. Gondolom az író úrnak meg arra van gondja, hogy szép családi élete legyen, semmi oda nem illő bele ne piszkítson, ez egy érthető igény, én legalábbis megértem. Annyi rosszindulatú ember van, de hát ki dobná fel az író urat, mikor mindenki szereti. Nem akad olyan gonosz lélek széles evilágban! Én nagyon nagy figyelemmel követem az író urat, és normális esetben az utókortól várok érte viszonzást. Persze lehet, hogy ez nem pont egy tipikusan normális eset, úgyhogy ha nem bánja az író úr, meg is egyezhetnénk valami konkrét összegben, csakis barátilag, úgy is mint a híres író, és annak egy hűséges, lelkes olvasója.