Géza
6 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Rakkauden kolmio - Finn novella

finn novella
2020.01.25. 08:34

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Valentino, a turkui zsaru szombat este a családjával vacsorázott otthonában. A nyugati városrész egyik külső negyedében laktak, egy nyolcvanas években épült beton toronyház kilencedik emeletén, az erkélyről látszott a Balti-tenger. A város nyugati részét csak úgy hívják a turkuiak: „a folyó túloldala” (tois pual jokke). Nem annyira tágas, de ízlésesen berendezett étkezőjükben Hannikainenék első pillantásra úgy festettek, akár egy tipikus olasz família. Négy gyermek (mind fiú: 2, 5, 7 és 10 éves), terebélyes, szigorú pillantású mamma (Ilona), és a magas, vékony, sötét bőrű, babaarcú Valentino. Még a koszt is elment volna olasznak, hiszen paradicsomos húsgombócot vacsoráztak, bár Ilona a saját húsgombócába nem tett se bazsalikomot, se parmezánt.

Valentinót persze igazából nem Valentinónak hívják, hanem Väinőnek. A Helsinkiben élő nagymamája nevezte el Valentinónak, mert Väinö már óvodás korában sem úgy nézett ki, mint egy átlagos finn kisfiú, sokkal jobban hasonlított a tragikus sorsú olasz-amerikai némafilmsztárra, Rudolph Valentinóra, akiről a Helsinkiben élő nagymama anyukája, Väinö dédanyja annyit álmodozott kamaszkorában. A kis Valentino imádta Tarja mamát, a vagány, vidám nagyit, akinek bizony nem volt könnyű élete: a téli háborúban (finnül talvisota, oroszul зимняя война) lövészként („síelő kísértetként”) működő férjét a szovjetek fogságba ejtették és hetekig kínozták. Valentino nagyapja, Arvo szörnyű fájdalmak között halt meg 1940 februárjában. A nagyi egyedül nevelte fel Valentino apját, Ristót és három testvérét.

Igazi talján hangzavar töltötte be a háromszobás lakás ebédlőjét: halkan duruzsolt a Radio Hitti, és mindenki egyszerre beszélt, kivéve Valentinót. A gyerekek egymást szórakoztatták, Ilona pedig a férjének szónokolt: teli szájjal, rágva, hangosan, szinte kiabálva. Azon volt éppen felháborodva, hogy az óvodába új óvó néni érkezett, valójában azonban az óvó néni nem is óvó néni, mert Paavónak hívják, és így valójában óvó bácsi, és ő ilyenről ugyan hallott már, de látni még sohasem látott ilyet, és szerinte ez nem is normális, az óvó néni legyen néni és ne bácsi!

Valentino próbálta szelíden megnyugtatni nejét, hogy nincs ezzel semmi baj, a világ változik, és igenis változni kell a világgal együtt, nem szabad a régi sztereotípiáknál leragadni, különben is, ha van tanár bácsi, akkor miért is ne lehetne óvó bácsi is, ez nem olyan nagy ügy. De Ilonának továbbra sem fért a fejébe, hogyan állhat egy férfi óvó néninek. Hová lettek a hagyományos nemi szerepek? Az lesz a vége, mondta, hogy a nők fognak a bányában dolgozni, a csatatéren lövöldözni, a tetőn ácsolni, a férfiak meg otthon menstruálnak. Abbahagynád, kérlek, csattant fel Valentino. Legalább ne a gyerekek előtt…

Miért, kérdezte csodálkozva Ilona, miért csúnya szó a „menstruál”?

Amikor az óvóbácsi-témát végre kimerítették, Valentino megkérdezte nejét, kivasalta-e már az egyenruháját. Ilona kissé sértődötten válaszolta, hogy férje kivasalt egyenruhája reggel óta a vállfán lóg az előszobában, majd a vasalódeszkára mutatott, mint a vasalás tényének tárgyi bizonyítékára, ami valóban ott állt még az ebédlő sarkában, rajta a konnektorból kihúzott, talpára állított vasalóval. Köszönöm, drágám, mondta Valentino, te igazán mindenre gondolsz. Ilona elfintorodott,

hát persze.

Ekkor a gyerekek viselkedése némileg elfajult, az eddigi kedves gyermekzsivaj elviselhetetlen hangzavarrá változott, ugyanis a kétéves egy falat húsgombócot köpött át az ötéves tányérjára („fújj, kaka, nem szeretem, ez a tiéd”), mire az ötéves bömbölni kezdett, és a kakának nevezett barnás-pirosas darálthús-darabot belekente a mellette ülő hétéves hajába, aki ettől dühbe gurult, és a tízéves fülét kezdte cibálni. Ekkor a mamma felpattant helyéről, előbb mind a négy gyereknek adott egy-egy taslit, majd fülsiketítő ordításba kezdett. Mindez olyan rémisztő volt, hogy nemcsak a gyerekek némultak el rögtön, de még Valentino is összerezzent. A kétéves picit elpityeregte magát, de máris rend lett, mind a négy gyerek némán ette tovább a paradicsomos húsgombócot.

– Nem kéne ennyire szigorúan, hiszen csak gyerekek – szólt halkan Valentino, de nem merte pillantását feleségére emelni, csak a tányérját nézte, miközben beszélt. Az asszony csúnyán lehurrogta.

Akarod őket te nevelni?

Itthon maradsz és a liberális pedagógiának szenteled magad? Igen? Rajta! Naponta csak egy-két órára látunk, és akkor te akarod megmondani, hogyan kell gyereket nevelni? Rajta, oktass ki! Oktass ki a gyerekek előtt! Te aztán tudod, hiszen te eteted, te fürdeted, te viszed oviba meg suliba őket… – ordította Ilona, aki most úgy nézett ki, mint egy elhízott, elhanyagolt, kissé bomlott elméjű Sophia Loren-hasonmás. Kócos, zsíros haja karikás szemébe lógott, kopott melegítőt viselt. Nem is emlékezett már, mikor sminkelte ki magát utoljára. Harminc kilóval volt nehezebb, mint amikor férjhez ment Valentinóhoz. Az étkező falán, éppen Ilona feje fölött bekeretezett esküvői fotó lóg. Azon mintha egy másik Ilona mosolyogna a fényképezőgép kamerájába. Ragyogó szépségű, csillogó szemű, vidám és fiatal lány érzéki, tűzvörös ajakkal. Valentino viszont semmit sem változott az elmúlt tizenegy év alatt. Éppen az a sudár, jóképű, kisimult arcú, kávébarna bőrű, lehengerlő pillantású, határozott tekintetű szépfiú, mint az esküvői fotón, mintha megállt volna az idő. Fényes haja zselével gondosan hátrafésülve, orrszőre kivágva, arca tükörsimára borotválva. Akár indulhatott volna Hollywoodba. (Hannikainenék étkezőjének falán mindössze két bekeretezett kép lóg, a másik Lasse Artturi Virént ábrázolja, a négyszeres olimpiai bajnok hosszútávfutót, aki Ilona apjának harmadunokatestvére, a család rendkívül büszke a rokonságra.)

– Nézd, Ilona. Nagyon szépen megkérlek, hogy ne kezdjük ezt ezredjére is újra! – emelte fel hangját Valentino. – Már milliószor megbeszéltük! Én dolgozom, te pedig neveled a gyerekeket. Ez így normális. Én biztosítom az anyagi hátteret, te pedig a lelki és fizikai gondoskodást. Másképpen nem megy, fel kell osztani a feladatokat. Mit gondolsz, a szüleink hogyan csinálták? Szerinted én mennyit láttam az apámat gyerekkoromban? És te? Te mennyit láttad a tiédet? Valakinek muszáj dolgozni is! ­– próbálta Valentino csitítani a feleségét. 

Ilona belátta, kicsit túlment az elégen, szelídebbre fogta hangját.

– Oké, oké. Csak, könyörgöm, ne oktass ki a gyerekek előtt! Azt nem bírom elviselni. És muszáj neked szombat este is dolgozni? Nem igaz, hogy éppen a négygyerekes apukát osztják be minden hétvégén éjszakai ügyeletre! Nem lehetne beszélni a főnököddel? Beszéljek vele én? 

Valentino a kanalát levágta a tányérja mellé. Szinte remegett a dühtől. Pupillája kitágult, arca elvörösödött, körmeit piszkálta.

– Ilona, hagyd ezt abba végre! A rendőrök nem válogathatják meg, mikor kell dolgozniuk. Ha azt mondják, szombat este, akkor szombat este! Ha azt mondják, karácsonykor, akkor karácsonykor! Ha azt mondják, őrjáratoznunk kell az apokalipszis alatt, akkor őrjáratozunk az apokalipszis alatt. Te mit szólnál, ha hozzánk betörne valaki, vagy égne a házunk, vagy beteg lenne az egyik gyerek, és a telefon másik végén a segélyhívó szám diszpécsere azt mondaná, sajnálom, hölgyem, de a rendőrök, a mentősök és a tűzoltók a húsvéti ünnepekre való tekintettel elmentek együtt máglyát gyújtani, kérem, hívjon minket pár nap múlva, mikor munkatársaink kijózanodnak, és újra munkára jelentkeznek? Na mit szólnál?

Tizenegy éve vagy rendőrfeleség, és még mindig képtelen vagy felfogni a lényeget!

Ilona nem válaszolt, csak felpattant székéről, némán és dacosan szedte össze a gyerekek elől az üres tányérokat. A szülők veszekedésétől megszeppent gyerekek rájöttek, számukra hivatalosan is véget ért a vacsora, így üvöltve-rohanva távoztak az étkezőből a gyerekszoba felé. Ilona olyan hangosan csörömpölve mosogatott, amilyen hangosan csörömpölve csak lehet. Pedig van mosogatógépük. A férje egyedül fejezte be a vacsorát, üres tányérját a mosogatótálcába tette, és hátulról átölelte Ilonát. Hízelegni kezdett.

– Bálnácskám… – búgta.

– Bálnácska az öreganyád térdekalácsa – csapott hátra a nedves konyharuhával Ilona. Próbált undok hangon szólni, de érződött, már elszállt a mérge.

– A nagy cápa elkapja a kis bálnácskát, ha hazajön a szolgálatból – turbékolta Valentino.

– Bárcsak úgy lenne! A kis bálnácska már azt se tudja, milyen a nagy cápa nadrágjában lakó, folyton fickándozó halacska! A nagy cápa ugyanis hazaúszik a szolgálatból reggel, bebújik a hitvesi ágyba, a fal felé fordul mogorván és horkolva elalszik. De ha nincs Cápali, akkor majd lesz Cápeti, meglásd…

Valentino kezei bekúsztak a melltartó alá.

– Most fenyegetsz?

– Szerinted? – kérdezte huncut vigyorral Ilona.

Valentino a fali órára pillantott, arca elkomorult, majd kijelentette, neki azonnal indulnia kell, félóra múlva kezdődik a razzia. Végigcsókolta gyerekeit, majd felvette egyenruháját. Ilonának meg kellett állapítania, hogy férje még mindig piszkosul jól néz ki egyenruhában (is). Mintha ráöntötték volna. Akár egy filmsztár, aki hekust játszik. Legszívesebben most azonnal ágyba bújt volna vele. 

Valentino átölelte az ő kis bálnácskáját, szájon csókolta, és sietve távozott otthonából. Belépett a liftbe, a tükörben alaposan megnézte magát, de nem talált semmi kivetnivalót. Tetszett magának, maradéktalanul. A ház előtt beült a rendőrségi autóba, betolta a Toto Cutugno-kazettát a régi Volkswagen magnójába, üvöltött a Lasciatemi Cantare. Szirénázva a belváros felé vette az irányt. Áthajtott az Aurajoki folyó hídján, és félóra múlva a keleti rész (a helyiek csak úgy hívják: „a folyó innenső oldala” – täl pual jokke) egyik régi, rosszhírű körzetébe ért, egy lepukkant, romos, grafittikkel jócskán befújt ház előtt parkolt le. Kikapcsolta a szirénát. Néhány rosszarcú alak spriccelt ki a sötét kapualjakból, futva menekültek a helyszínről. Valentino csak mosolygott. „Menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról. Csak meneküljetek” – mondta. A visszapillantó tükörben ellenőrizte frizuráját, majd kiszállt az autóból. A nyitva felejtett kapun át a lépcsőházba érkezett, a lift nem működött. Felgyalogolt a harmadik emeletre. Végigment a gangon, cipőjének sarka kopogott a járókövön, a kopogás visszhangzott a szinte néma házban. Becsöngetett a hatos számú lakásba.

Unto nyitott ajtót. Jobb kezében két pálcika, a balban papírdoboz, rajta a Padthai Wokbar logója. 

Valentino félelmetes arcot vágott, ujjaiból pisztolyt formált, majd rákiabált Untóra:

Kezeket fel, lábakat zsebre, államrendőrség!

– Faszfej! – mondta Unto közönyösen. – Na végre, azt hittem, már ide se tolod a képedet többé! – zsörtölődött. – Bújjá’ be!

Unto etológus, napjait az egyetem kutatóintézetében tölti, a bütykös hattyúk viselkedését kutatja, heti három este pedig pincérkedik a hírhedt Kuuma Kala bárban. Annak ellenére, hogy a kocsmában alig lehet beszélgetni, mert ordítva szólnak a nyolcvanas évek nemzetközi popzenéjének legcudarabb slágerei, hogy langyos és híg a sör, hogy rendszeres az ételmérgezés a sörkorcsolyának kínált, lejárt szavatosságú halas piték (kalakukko) miatt, szóval mindennek ellenére este hat után a Kuuma Kalában már annyian vannak, hogy egy gombostűt se lehet leejteni. Unto és Valentino egy hatósági razzia alkalmával ismerkedtek meg. A bár svéd tulajdonosa ugyanis évek óta ukrán csempészektől vette a kikötőben a zárjegy nélküli albán vodkát, erről azonban Untónak nem volt tudomása (bár régóta gyanús volt neki az ital penetráns benzinbűze). Egyébként Unto nagyapja is majdnem meghalt a második világháború idején. Úgy történt, hogy a lappföldi háború torniói csatája elején a finnek foglyul ejtettek több mint száz német katonát. Erre Lothar Rendulic horvát származású német vezérezredes is kiadta a parancsot a túszejtésre. Unto nagyapja nem vett részt a harcokban, ugyanis féllábú suszter volt Kemi külvárosában. Ám a németek nem kegyelmeztek neki, elhurcolták házából. (A nácik Kemiből 132, Rovaniemiből 130 civilt vittek el.) De Rendulic hiába fenyegette meg a finneket, hogy ha nem engedik szabadon a német katonákat, akkor kivégezteti a finn foglyokat, mert Hjalmar Siilasvuo altábornagy visszaüzente neki, hogy ha ő megöleti a finneket, akkor a finnek meg megölik a németeket, nemcsak a túszokat, de a torniói kórházban fekvő sebesülteket is. Rendulic ekkor – kénytelen-kelletlen – elengedte a civil túszokat, így Unto nagyapját is, bár utána lerombolta a lappföldi falvak többségét. Unto nagyszülei végül Svédországba menekültek.

– Ne sírjon már a szád mindig, Untóka! – nevetett Valentino.

Unto nem válaszolt, inkább sarkon fordult. Közben ette tovább a garnélás üvegtésztát laoszi red curry mártással. Piros focinadrágot és fehér atlétatrikót viselt, tar kobakján csillogott a gyér lámpafény. Izmos vállait vörös szőrpamacsok díszítették. Kicsi, zömök testével enyhén riszálva haladt az előszobából a nappali felé.

– Mindjárt vége az első félidőnek – mondta csalódottan, és lehuppant a tévé elé a kanapéra.

Valentino otthonosan mozgott a másfél szobás lakásban. Az előszobában levetette cipőjét, majd a hálószobába indult. Levetkőzött. Egyenruháját vállfára tette, majd beakasztotta a kétajtós ruhásszekrénybe. Kényelmes melegítőbe bújt, felvette papucsát. A konyhában kivett a hűtőből egy üveg sört, kinyitotta, majd a nappaliban Unto mellé ült.

– Karhu nem volt? – kérdezte csalódottan.

– Volt, de már megittam. Már csak Tuborg van.

– Na, rúgott már gólt az isteni Cristiano?

Unto még mindig durcás volt, grimaszt vágott és gúnyos hangon válaszolt:

– Biztosan rúgott volna, ha játszana. De nem játszik.

– Sérült?

– Faszt sérült. Ez a Barcelona és a Liverpool. Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiroa tavaly óta a Juventusban játszik. Még mindig. És soha nem játszott se a Barcában, se a Vörösöknél. Ez a büdös nagy helyzet. Minek néz focit, aki azt se tudja, eszik-e vagy isszák?

– Ne hisztizz már, nem áll jól – szólt Valentino, és megpróbálta átölelni Untót, de ő eltolta magától.

– Én már nem is kellek neked, faszikám! Neked csak a családod kell. Ki nem lehet téged robbantani a puha családi fészekből! Otthonülő, jó férjanyag lett belőled. Ismerjük be, baszki. Hová lett a nagy szerelem? A kurvanagy halálos szerelem? Eltűnt, mint rénszarvas a ködben, faszikám… Régen ragadtál rám, mint légy a légypapírra. Már csak heti egyszer látlak. És csak arra kellek…

Valentino drámai mozdulattal tette le sörét a dohányzóasztalra.

– Ide figyelj, Untóka. Tisztázzunk valamit. Te vagy a szerelmem a földön és az egekben. De ne kezdjük újra ezredjére is, bazmeg, mert már kurva sokszor megbeszéltük. Téged szeretlek, de van családom és van munkám. Nem tudok mindent felrúgni miattad! Most azt akarod, hogy haljanak éhen a gyerekeim? Valamiből el kell őket tartsam. És Ilona nem élné túl, ha lelécelnék otthonról. Világos? Ha kellek így, oké. Ha nem, most elmegyek.

Na, menjek?

Unto megijedt, könnycsepp csordult ki szeméből. Letette az üres dobozt és a pálcikákat a dohányzóasztalra, Valentino söre mellé.

– Nem akarom, hogy elmenj, te kis olasz maci! – bőgte Unto, és átölelte Valentinót. Hosszan csókolóztak, majd Valentino lehúzta Untóról az atlétát. Pár perc múlva a hálószobában találták magukat, és meztelenül hemperegtek. Mikor végeztek, lihegve fordultak a hátukra. Úgy feküdtek ott egymás mellett, mint két napozó nudista a tengerparton. 

– És a meccs? – kérdezte Valentino.

– Leszarom a meccset – mondta Unto.

– Én is leszarom – helyeselt Valentino.

– Kérsz kokaint?

– Hát persze – nevetett Valentino.

– Akarod a popsimról felszívni?

– Naná! Mi az, hogy! Nagyon is! – röhögött Valentino.

Unto felugrott, bemászott az ágy alá, és apró, vöröskeresztes dobozt húzott elő. Ebben volt a por. A zacskót odaadta Valentinónak, majd hasra vágta magát az ágyon. Valentino óvatosan Unto meztelen fenekére szórta a fehér port, éppen a csillag alakú anyajegyre. A ruhásszekrényhez ment, egyenruhája zsebéből elővette bankkártyáját. A kártya segítségével három csíkot készített a kokainból, majd egyik orrlyukát befogva szakszerűen felszippantotta az anyagot. Megborzongott. „Kurvára ütős ez a cucc, Untóka! Honnan van a motyó?” – tette fel a költői kérdést. Azután megint szeretkeztek, közben Unto is magához vett némi drogot. Végül elájultak, úgy, ahogy voltak, meztelenül aludtak keresztbe-kasul a franciaágyon. 

Hajnali fél kettőkor arra ébredtek, hogy valaki csönget. Előbb csak egy rövidet. Aztán három hosszút. Végül már egyfolytában nyomta a csengőt.

– A díler? – kérdezte Valentino.

– Nem hinném – mondta Unto. – Senki nem hívta.

– Vársz valakit?

– Ki a faszt várnék ilyenkor?

– Szerintem nyisd ki, mielőtt az egész ház felébred és összeszalad. 

Unto felkelt, magára kapta citromsárga fürdőköpenyét. Közben folyamatosan szólt a csengő.

– Idióta barom, szállj már le a csengőről, mert szétbaszlak, megyek már, a kurva anyád – kiabált Unto az előszobából.

Ajtót nyitott. A félhomályban először csak azt látta, hogy valami nő. Meg négy kicsi valami. 

– Bemehetünk vagy itt a gangon cirkuszoljak? – kérdezte Ilona köszönés nélkül, halkan és nyugodtan.

– Hát te meg ki a tököm vagy? Gázóraleolvasó? – kérdezte Unto.

– Szerinted? Te kis buzi! – kezdett ordítani Ilona, arca elvörösödött, és már trappolt is befelé Unto lakásába.

Az asszony baljával a kétéves kezét fogta, jobbjával az ötévesét. A hétéves a kétéves kezét fogta, a tízéves az ötévesét. Így haladtak előre ötös csatárláncban, feltartóztathatatlanul. 

Unto nem tehetett mást, félreállt az útból. 

Valentino nem értette, kint mi történik, a dereka köré tekerte a fehér lepedőt, és kilépett a hálóból a nappaliba. Így találkozott szembe családjával.

– Hát te hogyan kerülsz ide, Ilona? – kérdezte őszinte döbbenettel.

– Éppen ezt akartam kérdezni én is tőled – kiabálta Ilona, mire a gyerekek egyszerre kezdtek bőgni, mintha be lennének tanítva.

Unto jelent meg a háttérben, és zavarában azt mondta:

Üljenek le. Hozhatok valamit inni?

Ilona arca eltorzult és teljes erejéből üvöltött: – Szerinted mi iszogatni jöttünk ide, te kis köcsög? Hát kikaparom a szemedet, bazmeg – azzal elengedte síró gyermekei kezét, és nekiesett Untónak, aki néhány ütés és karmolás után menekülőre fogta, gyorsan bezárkózott a fürdőszobába. 

– Ilona, csillapodj le, mindent megmagyarázok – szólt reszkető hangon Valentino.

– Nem magyarázol el semmit, hanem hazajössz. Most. És soha többé nem jössz ide, különben az egész kerületi rendőrőrs megtudja, hogy ratyi vagy! A kapitánytól az utolsó jelzőlámpáig. Megértetted?

Valentino csak most vette észre, hogy Ilona kicsípte magát az éjszakai látogatásra. Vacsora óta teljesen megváltozott. A melegítő sehol, helyette csinos, vörös, szűk ruhát viselt. Szeme kifestve, szája kirúzsozva, még egy kis szexi pink kalapot és piros ridikült is választott magának. A fiúk is szépen fel voltak öltöztetve, mint az úrigyerekek, akiket a nevelőnő vasárnap, a templom után a főtéri cukrászdába visz piparkakkut majszolni.

– Sírást beszüntetni – adta ki a parancsot Ilona, mire a gyerekek varázsütésre abbahagyták a bőgést. Álmosak voltak, de azért élveztek is a kalandot. Kíváncsian néztek körbe az idegen lakásban.

– Anyu! ­– mondta a tízéves.

– Tessék, Pentti! – mondta az anyja.

– Amíg ti beszélgettek az apuval, nézhetjük a tévét?

– Nézhetitek. De csak kicsit, mert mindjárt indulunk. És semmi durvát, nehogy Mauri éjjel rosszat álmodjon és bepisiljen… Értve vagyok?

Pentti bólintott, majd a négy gyerek odatelepedett a tévé elé, a kanapéra. Mauri bele akart enni Unto dobozos kajájába, de Pentti – rangidősként – megtiltotta neki. A távkapcsolóval megkeresték a nonstop mesecsatornát, majd a Tom és Jerryt nézték némán. Jerry befutott az egérlyukba, de Tom a lasszója segítségével kirángatta onnan, ám mire kirángatta, kiderült, hogy amit kirángatott, nem is Jerry, hanem az egércsapda, ami végül Tom orrára csapódott. 

– Most pedig felöltözünk szépen, és hazamegyünk – karolt férjébe Ilona. – Hol vannak a ruháid? A hálóban? Akkor most szépen odamegyünk…

Valentino nem ellenkezett. A hálószobába mentek. A férfi engedelmesen kivette egyenruháját a szekrényből. A feleség közben egy majdnem üres kokainos zacskót talált a parkettán, az ágy mellett.

– Á, szóval kokó is volt. Otthon majd számolunk! – mondta kárörvendő mosollyal.

Valentino elsápadt.

– Hogyan találtál meg, Ilona? – kérdezte vékony, halk hangon.

A nő diadalittasan nevetett.

– Kicsit gyanús volt, hogy otthon hagytad a pisztolytáskádat, benne a szolgálati fegyvereddel. Persze, nem gondoltam, hogy másmilyen pisztolyt fogsz ma este elsütni… Szólni akartam neked, de nem vetted fel a telefont, és nem voltál bent az őrsön. A többi legyen az én titkom, ezentúl nem kötök mindent az orrodra. Már így is túl sokat tudsz.

Valentino lesütötte szemét. Közben Unto hisztériázott a fürdőszobában. Kijönni nem mert, annyira félt a mamma haragjától, de a fürdőszoba ajtaján dörömbölt és sírva kiabált: – Ha most elmész, maci, akkor én megölöm magam, esküszöm, hogy megölöm magam, túladagolom magam, vagy felkötöm magam, vagy kiugrok az ablakon!

Ilonának elkerekedtek a szemei.

Szóval maci…

Valentino már magára öltötte egyenruháját. Még mindig nem tudott a feleségére nézni. Bénán toporgott a ruhásszekrény előtt.

– Ha most elhagysz, engem többé élve nem látsz, maci! Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát – üvöltötte bentről Unto.

Ilona megigazította Valentino gallérját és nyakkendőjét, leszedett néhány szöszt a váll-lapjáról.

– Micsoda szerelem! Azt hittem, éppen csak összenyaltatok. Fájni fog a szakítás, maci? – kérdezte gúnyosan.

Unto csak dörömbölt a fürdőszobaajtón, hogy belehal, hogy megöli magát, hogy vannak felvételei, amiket kitesz a netre.

Valentino ránézett asszonyára.

– Elhoztad a szolgálati fegyveremet? 

Ilona gúnyosan mosolygott: – Hát, persze, maci!

Kivette a pisztolytáskát a ridiküljéből és átadta férjének.

Valentino a fegyvert feleségére fogta: – Ha még egyszer macinak szólítasz, keresztüllőlek a gyerekeid szeme láttára, mint egy veszett kutyát. Megértetted, Ilona? 

Ilonának elakadt a szava, mintha félrenyelt volna. Óriási gombóc nőtt a torkában. Némán bólintott.

Unto bőgve ordított tovább a fürdőszobából. Megöllek, magamat ölöm meg, vannak felvételeim, szeretlek, ne hagyj el, maci, belehalok, felteszem a netre...

Valentino szó nélkül a fürdőszobához ment, egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót, ami kiszakadt a helyéről és óriási csattanással zuhant neki a mosdókagylónak. A gyerekek észre sem vették, teljesen lekötötte őket a Tom és Jerry. Tom éppen lenyelt egy köteg dinamitot és felrobbant. Persze nem halt meg. Unto a kádban guggolt, hisztériája egyre hangosabb, kétségbeejtőbb és szánalmasabb lett.

Egyetlen lövés dörrent, aztán Unto hirtelen elnémult.

Néma csend lett a lakásban, csak a Tom és Jerry hangjai hallatszottak a nappaliból. Persze megint Tom húzta a rövidebbet…

Valentino úgy jött ki a fürdőszobából, mint egy westernhős. Eltette fegyverét.

– Ilona, szólj a gyerekeknek, hogy megyünk. Most. Haza – mondta a rendőr ellentmondást nem tűrő hangon. – Indulás!

Ilona ment a nappaliba és összeszedte a gyerekeket.

Az asszony hátra ült a kicsikkel. Pentti az apja mellé, az anyósülésre. Valentino a szirénát ezúttal nem kapcsolta be. Lágyan esett a hó, nagy, fehér paplan takarta be Turkut.

– Apu, van valami zene ebben a kocsiban? – kérdezte Pentti.

– Nincs – válaszolta kurtán Valentino.

– Sonata Arctica? – makacskodott Pentti.

– Az meg főleg nincs. Megmondtam már, Pentti, hogy nem hallgathatsz metált, kicsi vagy még hozzá. 

Ilona csak otthon, az ágyban merte megkérdezni férjét: – Megölted?

Valentino, mielőtt a fal felé fordult volna, annyit mondott:

Csak lábon lőttem. 

Ilona befészkelte magát nagykifliként Valentino háta mögé. 

– Én nagy cápám!

Még hallotta, ahogy Valentino csendben zokog, aztán mindketten elaludtak.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)