Gerzson
-3 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Mindennap még valami

mindnennap
2020.02.08. 08:38

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozat eddig megjelent írásai itt olvashatók.

A Be Yourself! Influenszer Konferencia és Fesztivál végül a Kongresszusi Központban kerül úgymond megrendezésre. Utoljára egy filmszemlén jártam itt közel húsz évvel ezelőtt, akkor egy Jancsó Miklós-filmet láttam, most az Így állj ellent a predátor marketingnek! workshopon ülök. Délutáni félhomályos tél van. Néhány napja havazott, a hó egy napig volt fehér, most már szürke. Az ablakhoz húzódva látom, hogy a közeli pusztában egy csapat gyerek éppen hóembert épít egy magányosan álló fa mellé. Milyen szabálytalan kis fácska, gondolom. A törzse görbe, koronájának a fele hiányzik, talán a vihar leszakította. Reszketeg ágaival lefelé nyújtózik, mintha a hóembert akarná elérni.

A teremben vagy ötvenen lehetünk, a párhuzamosan futó workshopokon még úgy tízszer ennyien vesznek részt. A magyar influenszerek színe-java, hírességek, újságírók, szakértők, bloggerek és vloggerek, makro- és mikroinfluenszerek jönnek-mennek a Kongresszusi Központ falai között. A mai a szakmai nap, holnap jön a közönség is. Egy porcikám sem kívánja, de holnap is itt leszek késő délutánig, egyrészt mert megígértem a fiamnak, hogy elhozom, másrészt mert részt veszek a Mennyire kell szépnek lennem? címet viselő kerekasztal-beszélgetésen. Ezt a programot az utolsó utáni pillanatban találták ki a szervezők, a füzetben nem szerepel, csak a Facebookon hirdették meg, de így is vagy százötvenen jelölték vissza. A beszélgetés apropója az én egyik posztom, amelyben visszafogottan ugyan, de azon élcelődtem, hogy a konferencia weboldalán a magamfajta influenszereket a lifestyle kategóriába száműzik annak ellenére, hogy az online munkásságom legalább fele tulajdonképpen divatról és szépségápolásról szól, még ha az uralkodó szépségideál ellenében is. Hogy csak néhány sikeresebb sorozatomat említsem: #ígyviseljszoknyátszőröslábbal, #ígynemosdahajadsamponnal, #ígyjógázzmackónadrágban, #eztkendmagadraahűtőből, #ígyvegyélfelbármilyenruhátamitaszekrénybentalálsz, #ígylégyszabálytalan, és így tovább, és így tovább.

Miután élesítek egy posztot, nem tudom megállni, hogy ne olvassam magamat néhányszor újra. Van, hogy delejes elégedettséget érzek ilyenkor. Ma már tapasztalatból tudom, hogy

ezek a posztjaim lesznek a legkevésbé sikeresek.

Ám ha úgy találom, hogy nem sikerült igazán elkapnom, amit szerettem volna, hogy sekélyes vagy unalmas lett, amit alkottam, akkor rövidesen ömleni kezdenek az elismerő kommentek. Ezzel a poszttal kapcsolatban semmi jót nem éreztem, igaz, időm sem volt rá, ugyanis a szomszéd szobában megszólalt az Igor herceg, én meg felpattantam, hogy elhallgattassam. Az utóbbi hónapokban a lányom mániákusan hallgatja Borogyint, főleg az Igor herceget, a Poloveci táncokat általában többször is. A lemezjátszó recseg, ettől azt képzelem, hogy rég halott parasztlányok és rabszolganők járnak körtáncot a lányommal a nyikorgó parkettán. Ez a panaszos, csüggeteg szláv dallam szabályosan hipnotizálja szegényt, panaszolom a férjemnek. Legalább nem anorexiás, mondja ő. Nem érted? Egész éjjel rémálmai vannak valahányszor meghallgatja a Poloveci táncokat, mondom, de erre a férjem már nem válaszol, csak nézi tovább a plafont.

A mellettem ülő festett barna lányt már ismerem. Nem olyan régen egy divatbemutatón lényegében összebarátkoztunk. Mióta a követőim száma elérte a tízezret, divatbemutatókra is elhívnak. Ki tudja, mi lehet az oka, hogy mindig mindenhová elmegyek? A festett barna lánnyal a szervezők ültettek minket a hátsó sor szélére, és miután egymás online tevékenységét már ismertük, arról kezdtünk beszélgetni, hogy tulajdonképpen mindketten kívülállók vagyunk ebben a világban. A lány neve Motzzi, leginkább egy telt Lana del Reyre hasonlít, legfőbb jellegzetessége drámaira rúzsozott szája és feltűnően nagy, szögletes álla. Egy ideje az ő profilfotóján is feltűnt az áthúzott színes bevásárlótáskákat ábrázoló jel, amivel azt üzeni, hogy környezetvédelmi megfontolásból többé nem vásárol új ruhát. Helyette vintage-turkálni jár, ebben viszont nem ismer mértéket. Rajong a színházért és az irodalomért, hűséges követői tudják, hogy bal karjára, egy finoman kéklő véna fölé

a kultúra feliratot tetováltatta Helvetica betűtípussal.

Élőben meglepően jó a humora, ragadós a nevetése, megkedveltem. Mottzi most is jó hangulatban van, keresztbe vetett, platformcipős lábát lendületesen lóbálja az asztal alatt, és időnként még egy-egy poént is közbevet, amit láthatóan sem az előadó, sem a hallgatóság nem bán.

A közönség egyébként vegyes képet mutat. Talán azt gondolhatnánk, hogy efféle rendezvényekre főleg cicalányok és cicafiúk, önjelölt modellek, divatszakértők, sminkzsenik, sportolók, jólfésült okoskák járnak. Ez csak részben igaz. Hogy mást ne mondjak, a gasztrobloggerek sokkal többen vannak náluk, még úgy is, hogy a gasztroforradalom pár éve már túljutott a zenitjén. Azért persze egy átlagos metrószerelvény utasaihoz képest a körülöttem ülők illatosak, ruháik színesek és stílusosak, hajuk frissen mosott, körmük tiszta, bőrük igényesen ápolt. Ahogy ide-oda forgolódom, meglepetésemre egy-két méterrel mögöttem észreveszem egy volt gimnáziumi évfolyamtársamat. Egyetlen online felületen sem ismerősöm. Nem láttam a ballagás óta, talán nem is gondoltam rá. Egyből beugrik a neve: Országh Móni. Rám mosolyog.

Emlékszel rám?

– kérdezi suttogva, és közelebb hajol.

– Persze, hogy emlékszem – felelem. – El sem hiszem, hogy látlak.

– Nagyon jól nézel ki – mondja. – Úgy értem, tényleg.

– Te is nagyon jól nézel ki – mondom. – Mit csinálsz itt?

Gombafrizurás, alteros lány volt, Nirvana feliratú pólóban és kinyúlt, barna kardigánban szaladgált. Már csak azért is szimpatizáltam vele, mert ugyanígy festettem én is. Nem voltunk közeli barátok, de néhányszor cigiztünk együtt a vécében. Most hosszú szárú, barna bőrcipőt, lábszárközépig érő bő nadrágot, finoman dekoltált, púderszínű inget és laza blézert visel.

Óriási rajongód vagyok

– mondja keményen a szemembe. – Van öt perced a szünetben? Rövid leszek, ígérem.

– Természetesen – válaszolom.

Rám nevet, aztán visszafordul az előadó felé. Ezek szerint vagy ügynökségnek dolgozik, vagy márkát képvisel, és nem jókedvében van itt, hanem a munkája miatt. Bizonyára objektív mércével mérve is komoly karriert és tisztes megélhetést tudhat magáénak. Az egykori gombafrizurás lány valószínűtlen átalakulása vegyes érzéseket kelt bennem. Eszembe jut a kinyúlt kardigánja, hogy ott lapul a szekrénye mélyén, néha a kezébe kerül, nincs szíve kidobni. Nyilvánvalóan nem gondolja ilyenkor, hogy megtagadta volna kamaszkori önmagát. De miért is gondolná? Hogy jut egyáltalán ilyesmi az eszembe? Én sem gondolom magamról ezt. Időnként meg is lepődök rajta, hogy a lényeget tekintve mintha semmit sem változtam volna. Ha azonban tovább méregetem egykori önmagamat, már úgy látom, másvalaki voltam. Még az egyes szám első személy is félrevezető.

Az egykori én egy másvalaki.

Aztán elbizonytalanodom, elalszom, posztolok stb. Eddig zabkásaport, müzliszeletet és spirulinát akartak velem eladni. Ha nincs szerencsém, Országh Móni is valami hasonlóval talál meg.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)