Apollónia
15 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Filléres novellák egy képhez

kepfeladvany 01

Apám akkor. Költözünk haza. A milói Vénusz körtefából. Mit lát három kortárs magyar író ugyanabban a képben? És milyen novellára ihleti őket egy grafika, amihez nem tartozik történet, sőt, még címe sincs? Az Index első novelláskötete, az Istennek nehéz néhány szerzőjét arra kértük, hogy írjanak novellát állandó illusztrátoruk, Fillér Máté egy rajzához. A grafika fent látható, a könyv pedig itt vásárolható meg.

Grecsó Krisztián: Kötözés

Egymásra vetülnek a sorsok, mint gazdátlan árnyékok a hajnali Margit-szigeten. Harmonikavágással készült papírkerítések szelíd takarása az óvodai büszkeségfalon. Sorssémák, sablonok, melyekben akkor is van valami elemien közös, ha a kulisszák olyan idegenek, és a mellékszereplők zajos magánya is távoli.

Apám akkor.

Apám akkor… fussunk neki megint a jól ismert mondatnak, mely régi bajtársunk már az önsajnálatban és a szenvedésben, apám akkor olyan idős volt, mint én most. Sok minden túl vagyunk, ő is, én is, ha az ő ideje örök idő, akkor az együttes (páros?) jelennek van egyedül értelme. Apám folyamatossága persze tizenhét éve a szegvári katolikus temető közepéről kap rideg perspektívát, nem messze a kőkereszttől, szemben a struccfarm, de ha háttal áll magának, a saját sírjának, láthatja az egykori házát, melyet ő épített, és mely tárgy egyetlen fizikai mementója rövid életének. Az egykori szobám erkélye jól kivehető.

De ez most mind tévút, vagyis inkább kerülő, mert amit leírandó vagyok, ahhoz nem bírok megérkezni. Gyűjtöm az erőt. De csak úgy csinálom, mint hajnali kelésekkor szoktam, tétlenül, várom az ágy szélén ülve, hogy múljon a szédülés. Nem teszek bele energiát, a türelmemet használom. (Még egy mellékszál, a hajnali tétovaság, mint metafora: a kislányom sikít, ha meglátja kócos fejemet a kiságyból, vagyis ha az egyik alak felemelkedett az ágyból, akkor nem volt hiába az ébresztő sikoltozás, szóval szédülés és öröm, kart karöltve járnak.)

Apám öreg keze. Öreg arca, ősz haja. Az „édesapja így meg úgy”, mondták mindig a nővérek, és anyám hazajárt a sajnálatukba. „A férjem”, javította ki édesanyám csöndesen a kijavítandót, én nem szóltam soha, hogy nem a nagyapám, elvégre mindegy: a körömvágásnak mindegy, a seggtörlésnek mindegy, a fürdetésnek mindegy, a hajvágásnak mindegy, hogy egy vagy két generáció a szolgai távolság.

Apám öreg keze. Negyven múlt akkor. Arról a kórházi kúráról kétszer is megszökött, és egyik éjjel balhézott is, talán azt hitte, otthon van. Megérkeztem a kórházi szobába, és apám öreg keze le volt kötözve. Minden másnap mentem hozzá, páros napokon anyám volt soros. Beérek és. Nem az a fontos, hogy látom, nem a meglátás, mint valami gesztus, hanem a jelenlét, hogy az érzékelés pillanatában legalizálom a helyzetét. Rácsos ágy, rozsdás lakattal, a szentesi ispotály viharvert karanténja, és még a rácsok mögött is leszíjazva a bokája meg a csuklója.

Azt kéri sírva az édesapám, hogy engedjem el. Csuklik a sírástól, a zokogástól hörögve, vajúdva kérdezi, miért kötöztél meg, fiam? Miért gyűlölsz ennyire?

Nahát, most egyszerre meg hogy kiszaladt. Apám balladai szavai, lebegő sírása az évtizedek összeöregedési lehetőségében. Bárcsak tudnám, mit csináltam, bárcsak ne töröltem volna ki szégyenemben az egészet, és most nézhetnék úgy a saját csuklómra, negyvenhárom évesen, mintha az enyém lenne, mintha nem az ő szíjait látnám rajtuk.

Harmonikavágással készült papírbábuk az óvoda sötét korridorán, a rajzszög-szemek hideg tekintete.

Akár egy halom hasított fa, hever egymáson az idő.

Kiss László: Költözés

Órák óta megy a pakolás, búcsúzunk a faháztól. Mindig ez a vége, behúzzuk a spalettákat, összetoljuk a bútorokat, elzárjuk a vizet, áramtalanítunk.

Ferkó is besegít. Nyoma sincs rajta a megrendülésnek. Nem tudom, megértette-e, hogy ez a visszaköltözés most nem egy tanévre szól, mindenesetre szótlanul teszi a dolgát.

A nyárra várunk egész évben. Bizonyítványosztás után egy megérdemelt fagyi, majd érkezik papa, és már indulnak is. Másfél hónap a városon kívül, bóklászás a ház mögötti nyárfaerdőben, gombfoci papával, lubickolás a tóban. Az ő gyerekkora az enyém is: Ferkó az egykori ágyamon alszik el éjszakánként, és a régi bambuszbotjaimmal pecázik. Hetente háromszor mi is kinézünk hozzájuk, csobbanunk, szalonnát sütünk, diskurálunk papával. Szépen sötétedik, jó hallgatni a kabócákat. Ferkó kedvenc szórakozása, hogy papucsát a vízbe hajítja, utánaveti magát a stégről, papa pedig küldi a segélykérő morzejeleket. Tiszta időben a hegyek is látszanak, ilyenkor arra gondolunk, vannak-e ott farkasok, élnek-e a hideg és kék csúcsokon medvék. Ugye, apa, ugye, anya, a mi életünk nem forog veszélyben, kérdezte az egyik ilyen estén Ferkó, és az ölembe kucorodva nyomta el az álom.

Isten hat nap alatt teremtette a világot, papa két évvel nagyi után halt meg. Költözünk haza. 

Gumipókkal rögzítjük a thonet székeket és a kempingasztalt, a föltekert függöny az evőeszközös ládára kerül, a sarokban a gázpalack és a Junoszty tévé, párnák, plédek, néhány doboznyi személyes holmi, tollak, vérnyomásmérő, varrókészlet. Minden szépen elfér a platón. Sokkal kevesebb, mint gondoltuk, és mégis órák óta rakodunk.

A végére befut az új tulaj is. Átadom a kulcsot, elköszönünk.

Fölkerül az utolsó bútordarab is, egy nyugágy, a nagyi használta. Indulás.

Ferkó sehol. A ház mögött találok rá, ott áll, ahová a hintát rögzítették. A fák, mondja. Nem érteni tisztán, jár a motor. Mögé lépek. Ferkó! Aranyosakat tud mondani. Még pici volt, amikor a stégen ülve a déli harangszóra simogatni kezdte a pociját: papálunk, papálunk?

Leszegett fejjel rugdalja a kavicsokat, kezében kedvenc kakaós bögréje. A naiv művészet korszerűtlen csodája, egy nagyon csúnya kislány és egy nagyon csúnya kisfiú van felfestve rá. Fogják egymás kezét. A fákat, kérdi Ferkó, amikor megsimogatom a buksiját, ki fogja hazavinni.

Méhes Károly: Öreg körtefa

– Rajzolj! – ilyeneket mondogat Valika a telefonba és a skype-ba, meg hogy végre olyanokat csinálhatunk, amire mindig is vágytunk. Mert amíg dolgoztunk, meg zajlott az élet, addig semmire nem maradt idő. Egy nyugdíjas meg mit szokott hajtogatni? Hogy kevesebb az ideje, mint bármikor korábban. Tessék, itt ez a remek karantén, most jött el pillanat.

– Jencikém, nem lehet mindig a tévé előtt gubbasztani, attól végképp becsavarodsz. Rajzolni a legegyszerűbb. Egy darab papirosod és ceruzád csak van…

Valika ilyen, na. Ő tényleg beiratkozott hetven-iksz évesen valami rajztanfolyamra. De ha engem egyszerűen nem vonz. Nem mondom, hogy nincs ügyes kezem. A gyerekek mindig bámulták, hogy milyen ripsz-ropsz megszereltem a bicajukat vagy helyre ütöttem apróbb dolgokat a ház körül. Istenem, de hát az nem művészet, csupán szükségszerűség. Egy használhatatlan bicikli rossz, egy megjavított meg jó. Ennyi az egész. Ráadásul mindenki örül neki.

Üljek oda egy üres papír elé, és firkáljam össze?

Persze, nagyon leegyszerűsítve, Leonardo is ezt tette. Valika rögtön megismerkedésünk után kapacitált, hogy menjek én is rajzolni, majd meglátom, jó lesz. Nem is a magasságos művészet miatt, hiszen a legtöbb öreg fakezű, látja ő, de a közös program, az igyekezet maga a feltöltődés, ja, és egyben időtöltés is, ami a mi korunkban nem mindegy. Ha valaki nem akar folyton a tévé előtt punnyadni és belehülyülni a hírekbe. Valika nagy ellenzéki, minden politikus ellenzékije, ő csak a művészetre szavaz.

Amióta kitört a karantén, Andi és Zolcsi napjában többször hívogat, még az unokák is sűrűbben, mint máskor, rendesek, tényleg. Oda rakják a bevásárolt cuccot a küszöbre, a kerítés párkányára. Messziről integetnek.

– Jól viselkedsz, nagyapó? – kérdezi mindig a legkisebb, a Katus. Valahol hallotta ezt a nagyapót és megtetszett neki, én meg nem bánom. Minden ilyesmi életelixír.

Amúgy a családom is, mintha csak összebeszéltek volna Valikával, azzal nyaggatnak folyton, hogy remélik, nem a tévé előtt gubbasztok naphosszat, és nézem azt a sok vacak piff-puff filmet. Tessék kimenni a kertbe, szerencsére itt a tavasz, pláne milyen szerencse, hogy nem panelban kell senyvedjek, foglaljam el magam a jó levegőn. 

Foglalom, foglalom, biztosítom őket naponta. És amúgy tényleg. Mert tényleg nem lehet egész nap Piedonét nézni.

Ki kellett vágjam a körtefát, amit Andi születésekor ültettünk,

mert teljesen elszáradt. Szerencsére nem vagyok rá hajlamos, hogy effélékbe valami jelet lássak bele. Az én transzcendenciám, hogy úgy mondjam, más típusú.

Fel is hasogattam derekasan. Kétszeresen derekasan, mert alaposan igénybe vette a derekamat. Ugyanakkor jól esett. Normál esetben áthívtam volna Zolcsit, hogy csinálja meg. Aztán tessék, megy nekem is.

És nem tudom, mi esett belém, ahogy a hasábokat rakosgatom, az egyiknél, már ahogy ott feküdt a fűben, megállított a mozdulatban a felismerés, hogy mi az. Már mint hogy milyen. Mit hasítottam ki a körtefából teljesen tudattalanul, még csak azt sem állíthatom, hogy ösztönösen. Egy kis darab fából készült milói Vénusz volt az a hasáb. Legalább is nekem, ott, abban a pillanatban. Láttuk mi a Vénuszt, mikor még bőven szocializmus volt, és eljutottunk Tecussal egy társasúton Párizsba. Csak kettesben. Most meg itt van, ni, a kezemben.

Különös örömmel siettem be a házba. Rajzolni nem tudok, de lám, egy-két fejszecsapással kifaragtam, csak úgy, a milói Vénuszt körtefából. Istenem, karanténban csak erre futja.

Izgatottan ütöttem be a gugliba.

És le is lombozódtam rögvest, illetve nem akartam hinni a szememnek. A Vénusznak feje van. Annak a másiknak. Vagyis az nem tört le. Nem vesztette el a fejét. Nézegettem a fa-Vénuszomat, kicsit csalódottan, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy majd farigcsálok egy fejszerű golyót, és valahogy ráillesztem. Aztán elhessegettem, mert úgy találtam, így szép, ahogy van. Az én Vénuszom. A karanténi Vénusz.

A következő pillanatban viszont felpattantam, és szinte transzba kerülve mentem a sublóthoz, ahol Tecus pár megmaradt holmiját őrzöm. Ilyen lehet a művészi eksztázis? Azt ne mondjam ihlet? Találtam egy fehér műselyem sálat, amit ráborítottam a fára. Aztán, hogy tartson is, és tényleg úgy nézzen ki, mint egy szépen felöltöztetett nő, kiválasztottam egy hosszú aranyzsinórt, amiről sejtelmem sem volt, amúgy mire szolgált, és körbetekertem vele az egészet.

Gyönyörű lett.

Nagyon.

Bámultam egy ideig. Majd, hogy mindenki láthassa, aki erre jár, kitettem az ablakba. Délután jöttek pakkokkal, pont ők ketten, Andi és Katus. 

– Mi az ott az ablakban, nagyapó? – kérdezte rögvest a tizenöt éves nagylány.

– Ez? Alkotás! – feleltem sejtelmesen.

– Csak nem te csináltad?

– Csak én!

– Váó, tök király!

– Tetszik?

– Szuper!

– Ha ennek ez egésznek vége lesz, nektek adom.

– Inkább maradjon itt. És akkor még gyakrabban jövök majd, hogy láthassam. Téged és… – itt egy pillanat szünetet tartott, úgy bökte ki – És az istennőt!

Nem állítom, hogy picit nem hatódtam meg.

Alig hogy távoztak, Valika hívott.

Na, vén bűnös, mit művelsz éppen? Fogadjunk, hogy fortyogsz, amiért miattam meg kellett állítani valamelyik ezerszer látott csimbumm filmet…!

(Borítókép – Fillér Máté: Cím nélkül)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport