Ahol nincs

Apámról már életében leváltak a szavak. Hűtlenek lettek hozzá, lefoszlottak róla, főleg a létigék. Hát akkor mit jelentene az, hogy ő volt? Az élete is csupa sebből állt: seb-napok, seb-percek, melyek sosem akartak se eltelni, se begyógyulni, és végül ez a seb-élet emlék formájában is az maradt, ami volt. Gennyesen, golyvásan, ahogy. Az maradt, amivé lett, amivé az apa-seb mindenkor lenni akart. 

Persze létezik egy hagyományos, az apám-abszurdot csak töredékesen értő, népi vigasz, hogy amíg az a néhány ember él, akinek apám-seb által okozott saját sebe van, ami rajta, benne időről-időre felfakadhat – és ha nem is kínzón, de alattomosan mindig fáj – apám mégiscsak van. 

Fordított szórenddel, persze, sokkal, de sokkal szívmelengetőbb lenne. 

Hogy van apám. 

Persze ez az egész semmi sem jelent, az apákról – ahogy az anyákról se – nincs generális igazság. Apa-bölcsesség, apa-aforizma. Minden vízbe mártott apa. 

Isten, ha inna, biztosan úgy csinálná, mint az apám, kitartóan, mindenét az alkoholnak adva, csak a szeszre figyelve. 

A delírium álom-pusztasága apámnak nem magányt vagy feloldozást hozott, hanem feledést és egy Gólyakalifa-vámmal járó „másik életet”. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire fájhatott, amikor tényleg az egyetlen tiszta lénynek érezte magát a világon. Ezer meg ezer bűnös maradt tétován a saját életében, csak ő szaladt ki belőle a naivitás kietlen, sivatagos mártíromságába, ő szállt ki a közepesek és tehetségtelenek, az átlagosak és a gonoszak versenynek hit ármánykodásából, a mocskolódásból, a lopásból. 

Egy anti-bűnbak a romlandó emberek tömegében, aki a Megváltó tengelyesen-tükrös képe, és mégsem azért nem hasonlítható Jézushoz, mert az blaszfémia lenne, vagy sértés, hanem mert annyira, de annyira sajnálta magát. És bár ettől az önsajnálattól (is) pokolian szenvedett, a kör, sajnos nem zárult be, nem jutottunk el egy másik kezdőponthoz, ahonnan nézve akár példakép is lehetett volna.         

Alkalmas mondat után kutatva ütöttem fel Krúdyt, Kassákot, Rejtőt, mindhiába, többnyire feleslegesen. Abban reménykedtem, megtalálom a mondatot, ami segít. 

Aztán persze akartam írni is egyet, egy keskeny, árva, huzatos mondatot magamtól is, egy saját sort, amihez neki tényleg köze van. 

Elvégre él bennem egy eredetiségre vágyó alkotóember, aki bitangul szenved, mert soha semmiben nem voltam eredeti, az egész létem, szőröstül-bőröstül másolat, tanult rétegek, indigók, folyton átütök valamilyen papíron. Így aztán olyan mondatot, ami minden korábbi mondatom fölött állt volna, és képes a csodára, és segít apámat önmagamnak megbocsátanom, nem tudtam írni. 

Aztán beláttam, hogy e nélkül kell elkezdenem. 

Leülni végre, anélkül, hogy megjött a jel. Nincs betlehemi csillag, de nem is állok a dermedt pusztai éjszakában, egyedül. Nincs se jó, se rossz idő, apám húsz éve halott, és én akármeddig halogathatom, hogy írjak róla, mindig lesz apelláta, kifogás, alibi, tévút. Bármit beleírhatok a nagy fehér semmibe. 

Bolondok vagytok ti, létigék! 

Az én apám mindenütt van: ott leginkább, ahol nincs.  

(Borítókép: Kovács Sándor / MTI)