2024. július 14. 21:00
Spanyolország
Anglia

Kiss Noémi: Téli mese Ikaroszról

DBZOL20191216032
2022.12.26. 13:54

Élt velünk egy ember a szigeten, akit sosem láthattunk. Mindenki beszélt róla, mondták, hogy létezik, de valójában soha senki nem látta tetőtől talpig. Ködben élt, a bokrok között, vad kutyával, rókával, borzzal, a hódokkal. Legalábbis azt mondták, úgy szagol, mint egy róka, úgy úszik, akár a hódok alkonyatban a sodró folyón. Eljött a télvíz ideje. Hideg, karcosan rideg január lett. Befagyott a folyó, a hordalék bejegesedett, a kagylók eltűntek a fagyban a sóderágyás mélyebb üregeiben. A révészek cölöpöket vertek le, ahol elég vastag volt a jég, át lehetett kelni a nagyágon. Nem járt hetekig a komp. Gyalog mentek át a falusiak a munkába, a gyerekek Vácra iskolába. Persze a révészek féltek a jégzajlástól, ezért állítólag a ködembert küldték a fagyott folyóra kitapogatni és megmérni a jég vastagságát. Írtak neki egy levelet, otthagyták a bokrok tövében, és ő másnapra elvégezte a munkát.

Egyszer láttam őt, azt hiszem, az ő derekába botlottam. November volt, alkonyat. 

A ködember tiszta csont. Magas, szája szív és a bajusza hosszú. Lógó, csimbókos szakálla van, már nem tudom, ezt csak képzelem-e, vagy a valóságos létezésére emlékszem. Csak arra tudok visszaemlékezni, hogy kimentünk a lovakkal a folyópartra, a lovak ittak a Dunából, és mikor indultunk volna vissza a faluba, a nyárfaerdőből hirtelen előlépett valaki. Hatalmasat trappolt, nekem jött. Én épp szálltam vissza és fordultam volna a lóval. Eltűnt, mint a kámfor, mire feleszméltem.

Anyám például váltig állította, hogy ő korábbról ismeri. Hogy ő pontosan tudja, ki ez az ember. Hisz együtt sportolt vele az Ikaruszban. Igen, ismerhette anyám, aki valóban egyidőben sportbíró is volt a buszgyár csapatánál. Tudod, az Ikarosz, aki repül a pályán. 

Csoda egy figura! Kitárja a karját, és repül. Minden ziccert bedob, a hárompontosokat is simán.  Mert nem fut, hanem repül a kosárpályán.

Ikarosz, mint anyámtól megtudtam, a padló felett egy méterrel élt. Igen, léteznek ilyen emberek, sosem tudnád elkapni őket, megfogni, de még csak megszeretni sem engedik magukat. Ha közeledsz, elfutnak. Na, pont ilyen ember volt az Ikarosz.

Pörgött végig a meccsek alatt. A labdát úgy vezette, hogy minden ellenfelét a hóna alá gyűrte. Amikor a csapat kijutott az Európa-ligába, lesérült. Pedig egész fiatal életében arra készült, hogy a jugoszlávok ellen vív egy kemény csatát. Annyit zsákol, hogy azok levegőhöz nem jutnak. Edzett, futott. Zsámolyokra ugrált órákon át, verejtékezett. Felállította otthon a betontalapzatra a buszgarázsból lopott, kopott fapalánkot; késő estig gyakorolt a hivatalos edzés után. Szinte végkimerülésig, akkora megszállott volt ez az ember, világbajnok szenvedély lakott a fejében. Odaképzelte magát az öltözőbe: befáslizza a lábát, felragasztja az ujjvédőket, lecseréli a melegítőmezt, könyökvédő, és kimegy a tribünre. 

Igen, övé lesz az első hárompontos kosár, a fene egye meg!

Csakhogy ebből az álomból semmi nem lett. 

Az álom szépen elpárolgott, felszállt, mint a hajnali dér.

Ikarosz egy komoly sérülés után sántított, mert megfájdult a térde. Már a meccs előtt három héttel nyilallni kezdett. Először csak a hüvelykujja, mintha tű szúrná. Aztán a kis szúrások belső szorítássá váltak; égett, lángolt a térde. Immár a bal fenekét sem bírta megemelni. Húzta maga után az egész combját. Kiabált néha, a fájdalom és a csalódottság volt ezekben az ordításokban, el kellett passzolnia a labdát, mert nem bírta vezetni. 

A teste téglanehéz lett és letapadt a pálya közepére. 

Most persze elkalandoztam, mert nem is ezért mesélt erről a nagy emberről olyan sokat az anyám. Hanem azért, mert Ikarosz szigetlakó lett. 

Ködember. Igen, ő az! 

Anyám teljesen meg volt győződve, hogy amikor a faluban éltünk, az ő csapattársa élt ott velünk a vadonban a dunai ártéren. 

A Duna nagy, széles medrét szerette ez az Ikarosz, azt a helyet, ahol az apró vöcsök él, a folyósirály. A kárókatona és a hódrágta fák behajolnak a vízmeder szélére, és cirógatják a vizet. A gyökerük szerteágazva sűrű favillákat képez, bunkereket, ott élnek a rókák és a siklók. Hosszan, messzire lehetett gyalogolni, ha alacsony volt a víz állása, karácsonyra már akár kilométereken át. Taposni a csikorgó köveket. Ropog a kagylóágyás a lábad alatt, a sóder csillogó homokja találkozik az áramló, sebes vízzel. Hogy soha semmi nem lesz többé sosem ugyanúgy, azt a Dunánál semmi nem mutatja meg jobban.

Csakhogy anyám azt is mesélte, hogy Ikarosz egy idő után barátok nélkül bolyongott. Magányosan, teljesen egyedül. Elveszítette a fejét; nem talált többé nyugalomra.

Mert nem akart senkit sem terhelni a fájdalmával. Húzta a lábát, a csípője sem gyógyult meg soha többé, bicegett. Annyira megkedvelte az egyedüllétet, hogy elszakadt a munkájától, de még a szigeti falutól is, nem ment ő sehova, senkivel. A vadmacskák lettek a legjobb barátai.

Képzeljem el, hogy törölték a személyi számát a hivatalban, nem volt tb-kártyája, sem adószáma. De még a személyi igazolványát is bedobta a Dunába. Hadd egyék meg a harcsák. Kiszállt a világból. Végleg elhagyta a falunkat. Néha akadt ugyan látogatója, a mezőőr, vagy az iskola konyhása vitt neki valami maradékot, amit ő jóízűen befalt. 

Anyám szerintem titkon szerelmes volt belé, vagy csak Ikarosz ködemberségének a szabadságába, azért emlegette őt folyton. Különösen a téli szünetekben indultunk el őt keresni. Vártunk. Vártuk, hogy egyszer megláthatjuk őt a szigetcsúcson, vagy a sűrű nyárfaerdőben szembejön, és nem fut el. De igazából sosem láttuk őt. 

Így lett Ikarosz egy téli mese hőse. Egy téli történet, aminek se eleje, se vége nincs. És a létezése tökéletesen bizonytalan.

A szerző, író, műfordító, kritikus.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Lehotka László / MTVA)