Jézus vájbja

Hajamat simogatja. Ujjainak fahéjaskalács-illata van. Behunyom a szemem. A kezén ülő ráncokból történetek sarjadnak, szertefutnak a testemen. Bőrömbe olvadnak, egy leszek velük. Holnap már arra sem emlékszem, hogy vajon ő mesélt, vagy valójában az én történeteim telepedtek meg a bőröm alatt. Nagyanyám húsvétkor szebb volt, mint hétköznapokon. Kikeményített kötényt viselt, haját szoros kontyba fogta. Nevetése szétgurult a gádorban. Nagyanyám nagypénteken kalácsot sütött és tojást festett, közben a báránykáról mesélt meg Jézusról. 

Az ágy szélére ült. Nem szólt, csak ölébe vette a kezem. Láz rázta a testem, de a tenyere hideg volt a homlokom, és ettől minden csendesebb lett. A sublóton opálos pohár állt, benne citromos víz, amit reggel készített. A szobában árnyékok ültek a bútorok között. Behúzta a függönyt, hogy a beteget ne bántsa a fény. Ő mondta így. 

A konyhából édes illat áradt. Karamellás tej szódával. Csodaszernek hívta. A karamellás tej minden betegség ellenszere volt. Legalábbis nálunk. Kicsit édes, kicsit kesernyés, kicsit olyan, mint a nagypénteki történetek. Mert azok is így kezdődtek: valaki szenved, de nem marad úgy. Valami meghal, aztán feltámad. A nagymamám minden meséje erről szólt. Míg a történeteit hallgattam és gyógyultam, a szoba sarkaiban elnyúlt a csend.

Mindenki a saját keresztjét cipeli. Nagyanyámé akkora volt, mint a szomszéd templom tornya, amely a felhők között végződött. Álltam a kapujában és azt képzeltem, óriások járnak ide imádkozni. A mi falunkban kisebb volt a templom, halkabb a harangszó és csendesebb az ima. Kevesebb volt a halott is, mindenkiről tudtuk, miért szólította magához a Jóisten. Nagyanyám gyakran járt feketében, mindenkit gyászolt, aki a falubelije volt. Jézust is gyászolta. Jézus kit gyászolt? – kérdeztem egyszer nagyanyámtól. Ő is megtapasztalta a gyászt – válaszolta. Aztán elmesélte, hogy a Biblia-történetek egyik legmegrendítőbb pillanata, amikor Jézus Lázár halála miatt sír. Ez az egyetlen hely, ahol a Szentírás megemlíti, hogy Jézus sírt – és ez az emberség egyik legerősebb megnyilvánulása az evangéliumokban. Amikor nagyanyám erről beszélt, mindketten könnyeztünk. Mindenkiért sírtunk, akit addig elveszítettünk. Aztán nagyanyám azt mondta, de Jézus fel is támasztotta Lázárt, így aztán minden jól végződött. A Megváltó is feltámadt egyszer – mondtam, mire nagyanyám megölelt és azt válaszolta: látod, nem történhet semmi baj, a mi Urunk szeret minket.

Csendgyökér – tegnap óta hordozom magamban ezt a szót. Ez lett az új keresztem. Nagyszombaton Jézus teste a sírban nyugszik. Az egész világ hallgatásba borul. A csend nem lehetne ennél súlyosabb. Szobámban csak az óra ketyegését hallja az idegen, de a szívverésem ma sokkal hangosabb minden külső zajnál. Nem hagy békén a nyugtalanság, hogy még semmit nem végeztem el abból, amit kellene, pedig nyakunkon az ünnep, én meg itt ülök és „csak irkálok”. A monitoron, akár egy hangyabolyban, egyre csak születnek a fekete betűk, ha senki nem olvassa őket, belehalnak – talán éppen húsvétkor. 

A város fölött ma áttetsző az ég. Halott lelkek talpát látom, ha felnézek, meg a szoknyájuk szélét. Ha elég sokáig hallgatózom, a kacagásukat is hallani. Vasárnap a sírbolthoz megyek, ahol már senki nincs. Csak egy angyal cipőjének lenyomatát látom a sárban. Névjegy arról, hogy itt járt. Ha az áttetsző ég alatt elég sokáig állok, én milyen lenyomatot hagyok majd magam után? „Ne féljetek! Feltámadt!” – hallom a szavakat, amelyek kettéhasítják a csendet. Kitágítom a rést és bebújok rajta keresztül a jövőbe. Ott már húsvéthétfő van, a fiúk locsolkodni mennek, a lányok piros tojást festenek, vagy a mobiltelefonjukat nyomkodják és „érzik a vájbot”. 

A csendnek egyre mélyebb a gyökere ebben az áldott pillanatban. Feltámad bennem egy érzés, még nem mutatkozik be, csak csendesen bekopogtat a szívemben. Apámra gondolok, aki hét éve halott, aki hét éve nem támadt fel a halottak közül. Talán az ő talpát is láttam az áttetsző égbolton keresztül, talán az ő kacagása gurult elém tegnap a villamosmegállóban. Feltámadni holnap sem késő!

A levegő nehezebb, mint máskor. Megül a függöny gyűrődéseiben, belebújik a kanál ívébe, ott marad a tejkaramella alján, nagyanyám szorosra húzott kontyában. Várok. Nem tudom mire, talán egy biccenésre az idő tengelyén. Hogy a következő nap nem csupán ismétlés, hanem új szakasz. 

Egy hajszálvékony fénycsík húzódik végig a padlón. Útmutató a feltámadt Jézusnak hétfő reggelre. Ma éjszaka nem fekszem le, figyelem, ahogy a Megváltó végigsétál a szobámon. Apám kezét fogja, halkan jönnek, hogy senkit ne ébresszenek fel. 

A szerző író, újságíró.

(Borítókép: A  keresztre feszített Jézus képe egy körmenet során Spanyolországban. Fotó: Luis Soto / Reuters)