MÉHszárlás és egyéb GAZtettek

Egyszerűen nem létezik a tegnapelőtti fidelitasos fűkaszás akcióra elfogadható magyarázat, némi utánolvasással bárki számára egyértelművé válhat, hogy miért fontosak ezek a méhlegelők, miért néznek ki elhanyagoltnak, és miért nincs még így sem elég belőlük. Miközben az egész világ a méheket siratja, és görcsösen keresi a megoldást a megmentésükre, pár bosszúálló fiatal politikai okokból befröccsözve ökomészárlást rendez egy olyan területen, ami túl pici ahhoz, hogy bárki lelkivilágában tartós károkat okozzon rendezetlennek tűnő vadságával, ugyanakkor hatalmas terület a városból éveken belül kihaló méheknek.

Akinek van egy talpalatnyi kiskertje, balkonládája a belvárosban, az már tudja, milyen is az, ha a zümmögő kis barátaink nem tudnak a több kilométeres útjuk során időnként megpihenni egy-egy „gazos” folton, ahol pontosan olyan növényeket keresnek, amik az említett területen nőttek/ nőttek volna, nevezetesen az  apró szulák, a fehér és vörös here, a papsajtmályva, a katángkóró, az indás pimpó, az egynyári seprence, a lándzsás útifű, a mezei cickafark, az útszéli imola vagy a a kerek repkény, vagyis az ő értelmezésükben a „gaz”.

Az elhamarkodott hadjárat a városvezetés ellen még ráadásul pont az ellenkezőjét is érte el a céljának, hiszen a toklász, vagyis az egérárpa, ami valóban kellemetlen egy bestia, pont hogy szereti, ha időnként lenyesik, hogy újult erővel térhessen vissza, még nagyobb terjedelemben. És bizony a parlagfű is a parlagon hagyott területeken érzi magát jól, pont olyanon, amilyen most lett az a terület. 

Értem én, hogy a politika egy soha véget nem érő harc, és el kell árasztani a közösségi médiát különböző értelmetlen vagy látszatakciókkal, hogy szimpátiát szürcsölhessen az adott párt gyermeke, de a méhlegelő az nem politika, hanem a túlélésért való elkeseredett harc egy falatnyi eszköze. Politikai hovatartozástól függetlenül ugyanazt az élelmiszert esszük, és ugyanazt a levegőt szívjuk, legalábbis amíg van rá lehetőség, és amíg vannak méhek. Nyilván nem ez az egy kis terület lesz a sorsdöntő, de az elv és a megvalósítás öncélú és buta volt. Arról nem is beszélve, hogy „rendbetétel” címszóval otthagyni a piás üvegeket és egyéb szemeteket a hőségben kiszáradó parlagon – akár egy gyilkos a szignóját – majd mosolyogva pózolni a leterített zsákmánnyal a megvágott fa árnyékában, ami lehet már nem is sokáig ad árnyékot, nettó bunkóság.

Lehet szidni a belvárost, lehet szidni a kerékpársávokat, annyi mindent lehet szidni, de a méheket hagyjuk már békén, ők nem politizálnak, hanem életben tartanak minket!

(Borítókép: Csákvári Péter)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!