titanic

Címlapon

A rovat hírei

A rovat cikkei

A szenny, a mocsok, a düh, meg a harag

2000. 10. 06., 19:16 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:55

A Sex Pistols háborúba keveredett Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysággal: még csak el sem vesztette, mint Argentína pár évvel késôbb a falklandi kalandot - kiegyeztek döntetlenben, de túlélni nem lehetett. Jó film.

Na nem feltétlen ezek a szavak ötlenek fel, mikor elkezdi az ember a Titanic fesztivál sajtóvetítéseit látogatni. Egy szép, melankolikus, szentimentális, ún. “tearjerker“ (könnyfakasztó) filmmel indítunk, Tornatore József rendezô, Koltai Sutyi operatôr és Róth Timóteusz fôszereplô közös leleményével, Az óceánjáró zongorista legendája c. alkotással. Kameramozgásilag tényleg nagyon meg van csinálva, eszelôs hullámverésben himbál a stúdió, virtuóz daruzások és fahrtok, nagykorú steadycam-kezelés. Még egy jó jelenet is van a filmben, az óceánjárón született s majdan ott elhalálozó, partra lábát soha nem tett pianista és a New Orleans-i jazz atyja, Jelly Roll Morton közötti zongorapárbaj szerintem jól megoldott feladat, amúgy még Pruitt Taylor Vince alakítása érdemel említést: ô eddig leginkább az amerikai Délen játszódó mozikban a kancsal tahó Ku-Klux-Klán lovag szerepében érezte jól magát, de nem hagyta, hogy beleszuszakolják ebbe a skatulyába, most mint az érzelemgazdag férfibarátság trombitás lovasszobra (pro domo: szándékos képzavar!) kerül elénk.

Sex Pistols háborúba keveredett Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysággal
Aki viszont látta már a Nagy Rakkendroll Svindlit (The Great Rock’n’Roll Swindle), az ismeri már az évezred utolsó negyedszázada egyik nagy kultusztörténetét, legalábbis az egyik oldalról. Azt a filmet a Sex Pistolsról (mert róluk, a punk szülôatyjairól beszélünk), Malcolm McLaren, az együttes menedzsere kezdeményezte, az ô szempontjából láttuk a történteket. De készült játékfilm is, Alex Cox Nancy és Sid c. dolgozata Sid Vicious és a Szopós Nancy tragédiába torkolló tartózkodásáról a 23. utcai Chelsea Hotelben. Ez a mostani film (The Filth and the Fury; A mocsok és a düh) a jónevű kliprendezô (a kliprendezôk forradalmát éljük?!), Julian Temple alkotása és bizton mondhatjuk, hogy ez az életben maradt zenészek (Johnny Rotten, Paul Cook, Steve Jones és Glen Matlock) verziója a sztoriról. Aki csinált már régmúlt eseményen alapuló dokumentumfilmet, tudja csak igazán, mekkora szívás is ez a műfaj, rengeteg archívban kotorászni, ilyen jogdíj, olyan technikai probléma, kiadják-e vagy nem, nem áll össze, összeáll, legyen interjú, ne legyen, alázzuk-e magunkat narrátorral, mégse – szóval, aki szívott már ilyennel, látja, hogy ez a Julian Temple-dolog nagyon korrekt kis munka.

Chelsea-bôl indítunk itt is, igaz, a londoniból (a korábban említett Chelsea ugyanis New Yorkban van), a prolikölköknek teli a töke általánosságban az egész egészszel, a maga partikularitásában pedig a Bay City Rollers elnevezésű nyálzenekarral. Anarchiát az Egyesült Királyságban!, 1977-es jubileumára meg alternatív himnuszt II. Erzsébetnek, “Isten óvd a királynôt és fasiszta rendszerét!“. A Sex Pistols háborúba keveredett Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysággal, még csak el sem vesztette, mint Argentína pár évvel késôbb a falklandi kalandot, kiegyeztek döntetlenben, de túlélni nem lehetett. Jó film. Ha eltekintünk a magyarosch szervezési elbaltától; a headsetek nem működnek, hangszórón bömböl a konfúz hangalámondói motyogás, tényleg olyan, mintha a Millenáris Kormánybizottság (vagy minek hívják) megbízásából XIII. századi nyelvemlékeket ismételgetne katatóniáig, a hangtörmeléknek a filmhez semmi köze, de legalább az angolul értôk sem hallanak egy szót se a filmbôl.

Az élemedettebbeknek nosztalgia, az akkoriban születetteknek kötelezô. Amúgy sör, virsli, pogó. Meg a tű hegyén az az egy csepp heroin.

Kapcsolódó anyagok

Linkek
hirdetés