Leonard Cohen életét és munkásságát nyilván felesleges részleteiben ismertetni, maradjunk annyiban, a kanadai énekes-dalszerző-költő 1934-ben született Montrealban, verseskötetekkel kezdett az 50-es években, első lemeze a 60-asok végén jelent meg, alig tucatnyit készített negyven év alatt, közben abszolút kultikus alakká emelkedett az úgynevezett könnyűzenében, vagy miben.
Szeptember 21-én már hetvenöt éves lesz, ez részben meg is látszik rajta – csak az arcán; a mozgásán, a hangján és a munkabírásán nem –, ehhez képest kemény világturnét csinál, Bécs, Pozsony, Prága után érkezett Budapestre, megy tovább Belgrádba, Bukarestbe.
Magyarországon eddig nem járt, a közönség nagyon várta és nagyon szerette. Ő pedig azt szerette nagyon, hogy ennyire szeretik. Engem kicsit meglepett, hogy összejött az abszolút telt ház a 10 ezres Arénában – a küzdőtérre is széksorokat raktak –, ráadásul magas átaléletkorral, zömmel olyanokkal, akik vették az üzeneteket és a poénokat. Mellesleg jegyzem meg ezen a ponton: mögöttem egy korosabb hölgy az I'm Your Man minden I'm Your Man sora után azt sikkantotta, Yes, You Are.
A kezdésre 15 percet sem kellett várni, jött a művész, zakóban, kalapban, ahogy szokta, a zenészek is feketében, megszólalt a Dance Me To The End Of Love, és tüstént a helyükre kerültek a dolgok. Elsőre szokatlanul halkan szólt, de lement két-három dal, és ez már nem zavart egyáltalán. Leonard Cohen színházi koncertet csinált, show, manírok, bohóckodás nélkül, aminek elvben inkább mondjuk a Művészetek Palotájában, intimebb terekben kellett volna működnie, mégis megállta a helyét ebben a hatalmas hodályban is, betöltötte.
Érdekes még az is, hogy ilyen tisztára, finomra kevert zenét ritkán hallani élőben, megvolt minden hangszer minden hangja, és minden szó is, értelemszerűen. Ott voltak a spiccen a zenészek is, a kiváló orgonistától a nagyszerű gitároson át a remek vokalistákig, megkapták az esélyt, éltek vele. A több évtizede munkatárs Sharon Robinson által énekelt Boogie Street volt a műsor egyik csúcspontja.
Nem sokan vannak, akik ilyen életműre lehetnek büszkék. Cohen mindent megtett, hogy ezt a maga teljességében bemutassa, elhangzott minden, aminek kellett, a két privát kedvencem, a Waiting For The Miracle – nekem már ezért az egy dalért megérte – és a Partisan is, meg sorban a többi, a Suzanne-tól a First We Take Manhattanig.
Két bő órás rész volt az alap, nettó három lett a vége. Cohen nem volt hajlandó elfáradni, a háromszori ráadás egymagában majdnem egy újabb órán át tartott, a Closing Time után is visszajöttek, hogy előadják az I Tried To Leave You-t. Az este standing ovationba torkollott, helyesen, én meg azon gondolkodtam, hogy Nick Cave, David Eugene Edwards, David Bowie és Borisz Grebenscsikov után most már Leonard Cohent is láttam-hallottam – némelyiküket többször is, Tom Waits kéne még –, mégiscsak okosan van tehát összerakva a világ.