A Tökéletes Nő egy holland road

A kölni F-1 Hotel nevű szálláshelyen töltött első éjszaka, majd a másnapi belga koncert után kissé gyűrött fejjel szállunk ki a mikrobuszból valahol Holladiában. Hajnal 2 körül járhat az idő, de nincs erőm megnézni, ágyat akarok, csendet. A szállásunk egy üdülőfaluban van, két tiptop ház, két emelet, három háló, egy nappali, nagy konyha, plazmatévé, hátul kis kert. Ide járnak nyaralni a holland középosztály tagjai, középen egy tó, körülötte erdő, benne a házikók. Úgynevezett zöld házakról van szó, energiatakarékos izzók, természetesen lebomló anyagból készült cuccok mindenütt és egy figyelmeztetés: hiába tekergetjük a termosztátot, éjjel 15 foknál nem lesz melegebb. Jó lenne pedig, de sebaj, kötött sapkában is lehet aludni.

A másnapi programban egy fesztivál szerepel Enschede mellett, a legismertebb fellépő a női basszerrel operáló svéd Sonic Syndicate, és a plakáton hatalmas betűkkel szedett Epica, amiben a dobos konkrétan úgy nézett ki, mintha egy eleve nagyon ronda férfit nővé operáltak volna, majd inkább vissza, de félúton a sebész is feladta a kilátástalan küzdelmet a természettel. Ráadásul leopárdmintás hálóköntösben dobolt, ami előtt tényleg csak kalapot tud emelni az ember. A helyszín egy mező, rajta két, egymás mellett álló, tök egyforma színpad, amíg az egyiken megy a hupákolás, a másikon kényelmesen átszerelnek a roadok, mindenkinek van legalább 45 perce a felpakolásra, nem siet senki, mert minek. Kiváló a szervezés, bár az öltözőnek kinevezett konténert minden zenekar csak másfél órára kapja meg, de ezzel sincs különösebb baj, mert az idő jó, inkább járunk egyet a fesztivál területén.

Ami a legszembetűnőbb, hogy a műanyag budik nincsenek peremig szarva, pedig itt is ugyanolyan hullarészeg fazonok téblábolnak mindenfelé, mint a hazai fesztiválokon. Igaz, ez kisebb esemény, és a WC-szektorba (mert van egy erre a célra külön elkerített terület, külön női és férfi szegmenssel) csak kéteurós karszalag megváltása után lehet bejutni, de legalább kulturált körülmények között végezheti a dolgát az ember. Az is fura, hogy nincs kézpénzforgalom, mert a bejáratnál van egy bódé, ahol kuponokat lehet váltani, egy bizbasz egy sőr, kettőért már koktélt kapunk, nincs borravaló, gond a váltással, és szarul számoló pultoslány. Tudom, ez a rendszer a Szigeten nem működne, mert nyolcvanszor ekkora, és nem ötezer, hanem naponta hatvanezer vendég mulat önfeledten, de kisebb rendezvényeken meg lehetne fontolni a dolgot.

A Superbutt délután játszik, a színpad mellett már öt óra környékén kipakolom a pólókat, CD-ket és a jelvényeket, mellettem egy atlétás punkcsaj saját zenekara ajándéktárgyait rendezgeti, ő az énekes-gitáros, és kedvesen mosolyogva mondja, hogy fasza a zenekar neve. Ja, mondom, az, vegyél valamit akkor. Nem vesz. Érdeklődőben ilyenkor sincs hiány, de szinte senki nem ismeri a zenekart, kivéve egy magyar lányt, aki lelkesen meséli, hogy szülei húsz éve költöztek ki, és ő már Hollandiában született (de magyarul úgy beszél, mint én), és ha a Superbutt a környéken játszik, akkor ő ott van, mert szereti az agresszív zenét. Vörös ad neki egy pólót, a zenekar tagjai elbeszélgetnek vele, a 14 éves forma lányka láthatóan a mennyekben, egy apró könnycseppet elmorzsolok a szemem sarkában, megvan a mai jótettünk.

A buli jól sikerül a botrányos hangosítás ellenére is, ami annak köszönhető, hogy a láthatóan tudatmódosult hangmérnök az első (kurva szarul szóló) szám után bólintott egyet, jó ez így, bazmeg, és elment kávézni. Nem volt jó, de a közönséget ez annyira nem zavarta, a headbangeléshez a tiszta hangzás tényleg nem kötelező, de a zenészek nyugalmához igen - szerencsére a színpadról nem jött le, hogy a fos cájg azért valahol zavarta a zenekart. Az utolsónak eljátszott Neil Young-feldolgozás (Rockin' in the Free World) hatalmas sikert arat, a refrént mindenki együtt üvölti a zenekarral, majd jönnek, vesznek pólót, CD-t, dekuravafaszaezazenekar, kösz.

Az öröm egészen addig tart, míg a Sonic Syndicate ki nem pakol mellém, mert a holland ifjúság valamiért szerelmes ebbe az elbaszott emós zenekarba, amiben az egyik gitárosnak még a junkiesos Rikki Churchnél is nagyobb feje van, pedig ezt eddig nem tartottam elképzelhetőnek. A konkurencia persze a lehető legaljasabb módszerrel promótálja silány portékáját, kiküldik a tündéri bőgős csajszit, aki pózol mindenkivel, és szívesen aláírja a szőrös sörhasakat is. Ezzel nem tudom felvenni a versenyt, bezár a bazár.

A színpadunkon közben a kedves punklány zenekara kezd felpakolni, az egyik road egy farmeres, fehér atlétás szőkecsaj, akit meglátva mindenki megáll egy picit, és kimerevíti magának a tökéletes pillanatot: egy határozott arcú, izmos karú, de iszonyú csinos csaj a kezében egy csöves Marshall-fejjel lépdel a színpadon, kitekeri a kábelt, és beköti a cuccot, majd előkap egy üveg sört, és jót húz belőle. Pont olyan, mint a legótvarabb hímsoviniszta reklámfilm, igen, de ez senkit nem érdekel, még akkor sem, amikor a zenekar énekesnője pajkosan a road fenekére csap, hogy egy mozdulattal hatvan férfiszívet törjön össze.

Irány a cateringsátor, ahol egy hullarészeg svéd nő azt magyarázza Attila gitárosnak, hogy ne a szar sört igya, hanem kérjen dobozos viszkikólát, az jobb. Kipróbáltuk, nem az, viszont az előregyártott fekete orosz (rumkóla) hibátlan, komoly alkoholizálás kezdődik, másnap amúgy is szabadnap, nem kell időre felkelni. A vidámkodás vége az, hogy a pultosnő egy idő után sajnálkozva tárja szét a karját, és Szűcs Péter dobossal húzatja le az itallapról a tételt: a Superbutt hivatalosan is kiitta a fesztivált a Bacardi-kóla készletből. Soha rosszabb szombatot. Hamarosan folytatjuk.