Menetelős germán metálszínház lángok között, tengernyi műondóval
További Stenk cikkek
Nálatok pina / Nálam meg a fasz / Minek tökölünk / Jöhet egy gyors numera, énekelte Till Liendemann énekessel együtt az egykori bées közönsége a Rammstein legutóbbi albumának egyik slágerét, a Pina címre hallgató szerzeményt, amiben a zenekar abbéli frusztrációját énekli meg, hogy Németországban dugni sem lehet egy tisztességeset. A koncert alapprogramját lezáró dal videóklipjét persze a szorgos német cenzorok be is tiltották, sőt az albumot magát sem lehet olyan helyen árusítani, ahol kiskorúak is hozzáférhetnek. Pedig nincs vele semmi baj, kb. annyira káros a fejlődésükre, mint D. Nagy Lajos korai sirámai az ülve kakálásról.
A koncertnek korántsem ez a performansz volt a csúcspontja (pedig Lindemann egy erre a célra felállított, falloszt formázó habvető ágyún lovagolva szórta az áldást a népre közben), és nemcsak azért nem, mert maga a dal nem nagy eresztés, még úgy sem, hogy legalább ennek a szövegét még értem is. Hanem azért, mert egy Rammstein-előadást istenigazából nem lehet számonként, szétbontva kezelni. Az esti program egy abszolút profin kivitelezett, a végletekig kiszámított, előre megtervezett produkció volt, olyan, amilyet csak a nagyok tudnak prezentálni. Mondom ezt úgy, hogy a buli előtt kb. hat számot ismertem a zenekar tekintélyes életművéből.
Igen monoton zene, amit a németek játszanak, egymástól alig megkülönböztethető riffekre épülő dallamok hömpölyögnek az ember felé, alatta meg iszonyú pontos és dinamikus dobos (a csávó abszolút kétkezes, öröm nézni a játékát) és egy bőgős tolja az alapot, egy komplett őrült billentyűs meg színezi a dolgot, ha éppen nem egy gumicsónakban szörfözik a közönségben. Mégis van valami ebben a katonás pontossággal előadott ipari metálban, amitől az embernek elindul a feje meg a lába, akkor is, ha közben nem a színpadot nézi, mert akkor vadul meg igazán.
A Rammstein ugyanis hótthalálos komolyan gondolja, hogy ha már lemezeladásokból nem lehet megélni, akkor a koncertezésből kell. Márpedig ez úgy már nem megy, mint a legendás kilencvenes években, amikor elég volt kiállni egy kinyúlt pulóverben, és beleüvölteni a mikrofonba, hogy Rape me. A közönség a pénzéért most már szüntelen cirkuszt akar.
Ezt tegnap is maradéktalanul megkapta, nem volt momentuma a koncertnek, amikor a színpadon ne történt volna valami. A színpadkép úgy nézett ki, mintha egy cső- és szegecseltfémdoboz-fetisiszta keletnémet lakberendezőnek megmutatták volna Fritz Lang Metropolis című filmjét. Valami ilyesmi kéne, Helmut, csak mozogjon, ami mozoghat, égjen, ami éghet, és robbanjon is hozzá sokat.
Csillékre és ipari ventilátorokra emlékeztető keretekben mozgott a világítás jó része, a színpad elejére felhúzott hídról hatméteres lángnyelvek lövelltek a zenekar irányába, az énekesen kívül (érthetően) mozdulatlanul álló zenészek körül pedig petárdák és tűzijátékok robbantak, és ha ezt megúszták, akkor ott voltak még a disznóperzselős lángokat lövellő alattomos kis csövek. Kész csoda, hogy senki nem égette le a mellszőrzetét a buli végére.
A másfél órás programban a számomra ismerős dalokat is eljátszották, de azokat is tudtam élvezni, amiket most hallottam először, mert az előadásmód a színpadi látvánnyal annyira szuggesztív, hogy nehéz a hatása alól kikerülni. Hogy a fenébe ne vigyorogna az ember, mint a tejbetök, amikor az egyik számot úgy fejezik be a derék németek, hogy a két gitáros és az énekes a fejére húz egy-egy tűzálló maszkot, majd a szájukba tesznek egy kisméretű, kompakt lángszórót (a tömegtermelésre lenne ám igény), és tüzet okádva gitároznak tova?
Amit esetleg fel lehet róni a zenekarnak, az az, hogy a közönséggel a koncert alatt nem tartották a kapcsolatot - a végén persze volt köszönöm, Budapest, meg nagyon szeretlek titeket is, sőt magyar zászló is -, de ha belegondolunk, Hamlet sem szól ki a monológ előtt a nézőtérre, hogy na, nyomjunk még egyet?
Rovataink a Facebookon