Lézerszínház

2010.05.25. 10:21
Jean-Michel Jarre egyes ötletei nem bizonyultak időtállónak, mások pedig klisévé váltak, az alapok beépültek harminc év popzenéjébe. Újrahallgatni hátborzongató élmény. Veteránautózás. Koncert a Papp László Sportarénában.

Ezerkilencszáznyolcvanhétben ismertem meg Jean-Michel Jarre-t. Még gyerekként hallgattam bakelitlemezről az Oxygene jugoszláv kiadását, és aztán a könyvtárból hazahurcolt Equinoxe-ot és Magnetic Fieldset, amit persze menten letöltöttem ún. kazettára. Igazából már akkor is bizarr zene volt ez, sterilitása idővel az agyamra ment, és később hosszú időre félretettem. Még a Kraftwerknél is szögletesebb, matekosabb zene. Azokhoz a gyermeteg, túlhaladott sci-fikhez illik, amelyekben összebarátkozunk a földönkívüliekkel, és együtt megcsináljuk a világbékét. Imádtam őket. Azok is franciák voltak főleg, meg szovjetek.

Az Oxygene-t ronccsá játszották akkoriban. Minden gyerekdiszkóban, minden környezetvédelmi rádióműsorban és minden mélytengeri dokumentumfilmben ott sziszegett. Irreális zene volt. Simán elhittem, hogy ilyet hallgatnak az ufonauták, és száz év múlva ez fog szólni a marskompban, de az azért látszott, hogy ezt komolyból előadni különc, deviáns viselkedés a huszadik században.

A tegnap holnapja

Jean-Michel Jarre mindig nagyon szimpatikus volt. Csinos arcú francia fiatalúr, akit afféle zenemérnöknek képzeltem, és ezt speciel el is találtam. Tényleg egy Nemo kapitány ez az ember, aki 1976-ban kihajózott a Nautilussal, és nagyjából leszarja, hogy mit fecseg a felszín.

Tegnapi koncertjén sem adta jelét, hogy érdekelnék röpke harminc év változásai. A látványt, vagyis a lézersugár tulajdonságainak bemutatását impozánsnak mondták volna a nyolcvanas években, ma minimálretro, mert a CGI-dinoszauruszokhoz képest a lézer csak egy csík. Jarre-t ez sem izgatja, szerinte a lézer továbbra is varázslat és a technológiai fejlődés szimbóluma, úgyhogy legyen elég jó a kedves közönségnek. Ezért a vizuális szórakoztatást összesen három lézerprojektor szolgálta. Nem egy Rammstein-show, és ráadásul a szintetizátor pont az a hangszer, amin nehéz látványosan játszani – olyannyira, hogy a playback gyanúja is felmerülhet, ha nem figyelünk feszülten.

Ezek a szintik mellesleg gyönyörűen szólnak élőben; analóg hangszerek, közelebb állnak a hegedűhöz, mint a digitális zenéhez. Jarre felvételről többnyire prüntyögésnek hat, amit nullaforintos telefonok is lejátszanak, de senki nem merné ezt a szemébe mondani. A Jarre-szimfóniák harminc éve az analóg elektronikus hangszerek technológiai demonstrátorai, azt mutatják be, milyen egyedi hangokat lehet kondenzátorokból, ellenállásokból és elektroncsövekből elővarázsolni. Jean-Michel Jarre különös határterületen hajózik, illetve horgonyoz: egyes ötletei nem bizonyultak időtállónak, mások pedig klisévé váltak, az alapok beépültek harminc év popzenéjébe. Újrahallgatni hátborzongató élmény. Veteránautózás.

Már vénülő kezemmel

Meglepő, de az Aréna csaknem megtelt a múlttal és azokkal az európai értelemben vett konzervatívokkal, akik szeretik a múltat, és nem cserélik az alsógatyájukkal. A biztonsági személyzet könyörtelenül visszaültetett a székére mindenkit, akit elkapott a hév, de végül fel kellett adniuk, és a koncert végére tehetetlenül nézték az ugráló, kiabáló magyarokat és turistákat. Nekik nyilván a klasszikus hangversenyekre vonatkozó drill lett kiadva, de ez a klasszikus még él és mozog. Bácsi korában is pont úgy szól, mint akármikor, mióta él, és vigyorogva, szuszogva ugrál a kis gépházában. Ez még mindig ugyanaz az ember, és néha jó ilyet látni.

1976-ban még sehol sem volt a Depeche Mode, az Erasure, csak a Cure nyitogatta szárnyait. Jarre-t egy szűk sznob réteg ismerte alaposabban, beleértve a Lézerszínház bérletes közönségét. Akik háttérzeneként találkoztak vele, elkönyvelték effektnek. Aztán felemelkedett a DM, a Cure, az Alphaville celebbé, megindult a tömegtermelés, a szintetizátorral őrjöngő nőket lehetett generálni. Jarre gigantikus ingyenkoncerteket tartott, de rohadtul nem profitált a sztárbizniszből. Távol tartotta magát tőle, és amikor rárontott volna a világ csőre töltött mikrofonokkal, akkor behúzta a periszkópot, és ment tovább a maga útján. Magánéletét megtartja magának, nem share-eli. Képben van, de nem zavartatja magát a trendektől. Visszavonult a laboratóriumba, és rácsapta az ajtót a világra. Nem is lett neki Neverlandje. Viszont még él és zenél.

Egyben maradt, nem villantott.

Ma is ugyanazt tudja, mint harmincöt éve, és továbbra sem különösebben érdekli, hogy közben felemelkedett és eltűnt a szintetizátor két-három generációja. Megy még a kicsi kocsi, semmi baja, minek kellene cserélni? Csodálatos ember, egy kedves, naiv, szeretetre méltó bohém. Illik meghallgatni tisztelettudóan, mert tök mindegy, hogy az életművéről mit gondolunk, élni így kell.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!