ByeAlex travik és démonok farvizén evez

Az Eurovíziós Dalfesztiválon nem nagyon tűnnek fel világsztárok, mégis, az 1956-os indulástól kezdve évről évre úgy tálalja a média, hogy ez bizony a világ legjobb, legfontosabb és legpuccosabb dalversenye. Ahol egyébként az 1974-ben győztes ABBA után a 88-ban svájci színekben versenyt nyerő Célene Dion volt az utolsó nemzetközi hírű popsztár. Ma pedig már ez a dalfesztivál zeneileg sem olyan jelentős, mint régen, amit az is erősít, hogy 1999 óta már zenekar nélkül, előre felvett kísérettel szólnak a dalok, és csak az ének megy élőben.

Eurovíziós Dalfesztivál 1963-ban

Fotó: Express / Europress / Getty

A műsort az Európai Műsorszórók Uniójának egyik szürke alkalmazottja találta ki, hogy a futballközvetítések mellett multikulturális élvezetekre is fel lehessen használni az 50-es évek nagy technológiai fejlesztését, az európai országok tévés rendszereit összekötő mikrohullámú átjátszóállomások erdejét. Az Eurovíziós Dalvesztivál receptje még a Kedvesem dalszövegénél is egyszerűbb volt: az előválogatókon versenybe jutott előadókat, minden induló ország végigpontozza, de persze saját magát nem értékelheti. Ezt a szavazást az ősidőkben még a nemzetközi zsűri végezte, 1997 óta azonban a tévénézők serege, vagyis az üzletileg sokkal jövedelmezőbb telefonos szavazás vette át a döntőbíra szerepét.

Politika és határok nélküliség

Az Eurovízió mindig is a kólamámorban fetrengő, hanyatló nyugati társadalom belterjes bulijaként élt a keleti blokk lakóinak fejében, főleg 1961-től, amikor a különutas Jugoszlávia is indult a versenyen. 1968-ban egy másik szélsőséges diktatúra, a fasiszta Franco tábornok vezette Spanyolország is a rangosnak gondolt dalversenyen indulással próbálta legitimálni a rezsimjét belföldön és külföldön. A sikerért minden eszközt megengedhetőnek tartott: 2008-ban azzal volt tele a világsajtó, hogy egy kutatás szerint a spanyolok elcsalták a 68-as Eurovízió-döntőt. Európa-szerte lemezszerződéseket kínáltak különböző művészeknek, megvették egy rakás népszerű tévésorozat vetítési jogát (amiket aztán sosem adtak le), így szerezve extra szavazatokat a spanyol énekesnőnek, Massielnek és a La, la, la című slágernek. Ami végül tényleg kiütötte a döntőben a nagy esélyest, Cliff Richardot és a Congratulationst.

A transzeurópai sugárzási rendszer egy idő után túlnőtt az európai határokon, így az Eurovízió Európán kívül is népszerű lett, közvetítették többek között Indiában, Amerikában és Ausztráliában is. Egyes becslések szerint a legnépszerűbb adásokat 600 millióan bámulják a világ tévéi előtt ülve.  A nacionalizmus, a pánszláv eszmék és a jó- vagy rosszszomszédi viszony mindig hatványozottan tört a felszínre a közvetítések alatt: a ciprusi szavazók például az utóbbi tíz évben mindig a maximális, 12 pontot adták a görög versenyzőnek, és nem csak a görög területek sms-szavazatai alapján; a török lakosságnak is a görög versenyző dala tetszett mindig a legjobban. Az írek pedig az elmúlt tíz év szavazati alapján a legtöbb pontot a brit jelöltnek adták, miközben közvélemény-kutatások alapján az uniós nemzetek közül közel sem a britek a kedvenceik.

A nézők mellett az indulók köre is túlnőtt idővel a kontinensen. Izrael például versenyzői és házigazdai minőségben is csatlakozott az Eurovízióhoz, amiből volt is konfliktusa: 1980-ban Marokkó visszahívta az énekesét, mert nem esett nekik jól, hogy Izrael is részt vesz a gálán, míg két évvel korábban a versenyt kihagyó, de a közvetítést sugárzó Jordániában volt balhé abból, hogy az izraeli énekes nyert. Amikor ez kiderült, a jordán tévé megszakította az adást, és virágcsokrokat mutatott, és később is azt mondták be, hogy az amúgy második helyezett Belgium győzött.

Tavaly az emberi jogokkal hadilábon álló, személyi kultusszal és korrupcióval gyakran megvádolt olajnagyhatalom, Azerbajdzsán használta fel Francóhoz hasonlóan imidzsjavításra az Eurovíziós Dalfesztivált. Miután 2011-ben Németországban egy azeri énekes duó győzött , automatikusan az ő országuk lett a dalverseny következő házigazdája. Az Oroszország és Irán között stratégiai helyen lévő, a Nyugat felé tapogatózó Azerbajdzsánt tavaly iszlámellenes magatartással vádolta meg Irán az Eurovízió megrendezése miatt, és az ország nem csak a 25 ezer fős kristálycsarnokba szervezett dalverseny, hanem az ellenzéki tüntetők miatt is reflektorfénybe került.

Magyarok a világ giccsparádéin

Magyarok először az 1979-es, jeruzsálemi dalfesztiválon léptek fel, ahol a pornóbajszos hazánkfia, Leslie Mándoki a szintén disszidens Késmárky Marikával énekelte-táncolta el a Dschinghis Khan című halhatatlan diszkóklasszikust, amivel az NSZK egészen a negyedik helyezésig menetelt.

Az első, hivatalosan is magyar színekben induló énekesünknek így Bayer Friderika számít, aki 1994-ben Dublinban negyedik lett a Kinek mondjam el vétkeimet?-tel. A vasfüggöny szétvágása előtt a moszkvai parancs értelmében nem indulhattunk az Eurovízión, a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása után viszont pont úgy rohanták meg a magyarok az össznemzeti dalverseny döntőit, mint Ausztriát a Gorenje-hűtőkért. Az alábbi táblázat részletesen bemutatja, melyik hazai énekesünk jutott ki az Eurovíziós Dalfesztiválokra, és ott milyen helyezést ért el:

ByeAlex idei eurovíziós indulása ugyanolyan heves vitákat váltott ki a magyar sajtóban, mint a tavaly végül negatív helyezésrekordot beállító Compact Disco. A magyar indulókat ugye már második éve a köztévé kínos Megasztár-klónjában, a Borsnak nyilatkozó tévés szakember szerint 300 millió adóforintba, a szóvivő szerint viszont ennél sokkal kevesebbe kerülő A Dalban választják ki. Az Index médiablogja szerint már 2012-ben sem a keletnémet dizájnhorrorból ránk maradt műbőrbe csomagolt Compact Discót kellett volna kiküldeni Azerbajdzsánba, hanem egy extrémebb, csikóskalapos, műbajuszos bohócbrigádot, mert még ők is előrébb végeztek volna a lehangoló 24. helynél.

Fotó: Scanpix Sweden / Reuters

Idén sem jártunk jobban, hiszen a hipszterszemüveges ByeAlex stílusa meglehetősen jellegtelen. Az MTVA sajtófőnöke viszont azt nyilatkozta, hogy nem ez a lényeg, hanem a 15 perc hírnév és az országimázs: szerinte a válság és a köztévés leépítés közepén "mindent pénzt megér az a három perc, amiben bemutatjuk az ország dalát, a közmédia feladata, hogy ezzel öregbítse az ország hír­nevét. Nem is kell ennél jobb országimázs"

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!