Megfagy tőle a lemezjátszó

2014.03.11. 18:48

Komolyabb zenekarok körében ma már szinte kellemetlen, ha a lemez nem terjed el néhány héttel a hivatalos megjelenés előtt, de a Metronomynak emiatt már biztosan nem kell majd feszengenie. A március 10-re ígért Love Letters album egy ideje gépről gépre jár a táncolható, introvertált popzene szerelmesei között.

Pedig a hírverés már enélkül is elég nagy volt, a zenekarnak három éve nem volt lemeze, a rajongók pedig attól rettegtek, hogy ez a zenekar is elromlik majd, mint annyi minden az életben: az új album majd vagy túl slágeres lesz, vagy túl kevéssé lesz slágeres, radikálisan életigenlő lesz, vagy szélsőségesen életunt.

A tavaly bemutatott I’m Aquarius videó, majd az album címadó dalából, a Love Lettersből készített Gondry-klip aztán már adott némi fogódzót: Joseph Mounték nagyjából ott folytatják, ahol legutóbb, a The English Rivieránál abbahagyták.

Ez pedig a legtöbbeknek mindenképpen jó hír, a lassan 15 éves zenekart ugyanis bár már a 2008-as Nights Out is besodorta a kezdeti hálószoba-glitch, és nyersebb IDM-közeli irányból a Late of the Pier és a The Chap szegélyezte popkörbe, a szélesebb körű népszerűséget mégiscsak a The English Riviera hozta.

A kezdeti egyenetlenebb, vadabb instrumentális számokat hűvösebb, letisztult hangzás, a stílusban már-már kötelező fejhang, okos vokál, és rádióérzékenység váltotta. Eközben viszont megmaradtak a 70-es évek szintieffektjei, a precíz dob, a rétegekben egymásra épülő ritmusok és a kuszán kavargó billentyűtémák, a melankólikus dallamok, a szigorú basszus.

Ebből a receptkönyvből rakták össze a Love Letterst is, az album számai közül bármelyik ott lehetett volna a The English Rivierán, a korai Metronomy irányába legfeljebb az albumot kettéosztó Boy Racers című szám integet vissza, a szövegekben pedig nagyobb a fagy és magány, mint eddig bármikor.

A szépen lecsiszolt lemezről viszont mintha hiányoznának az igazi húzószámok, legalábbis néhány hallgatás után nem teljesen evidens, hogy melyik lesz az új The Look, vagy az új The Bay, de még csak egy új Everything Goes My Waybe sem botlunk.

Miközben a lemezen Joseph Mount továbbra is dominál, a Metronomy már egyre kevésbé tűnik egy egyemberes zenekarnak. Ahogyan az előző albumon, itt is egyre nagyobb szerepet kap a gitár, és új színt hoz néhány váratlan szóló is, amelyek viszont mintha kicsit ki is lógnának ebből a végletesen kimért zenei világból.  Az albumot a londoni Toe Rag stúdióban vették fel, ami a menő analóg cuccairól híres, itt vették fel például a White Stripes Elephant lemezét.

A Metronomy az az együttes, amit egyszer alighanem élőben is érdemes megnézni, már persze csak annak, aki nem utálja élből ezt az egész brit szenvelgést. A héten Dublinból indul a három hónapos, több mint 50 koncertből álló turné, ami Los Angelesben ér véget. Magyarországhoz április 18-án Bécsben lesznek a legközelebb.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?