Az a lényeg, hogy anyádéknak ne tetsszen

2014.03.26. 16:46
Elkészítette új nagylemezét a Black Lips atlantai garázsrock csapat, mi pedig megpróbáljuk körbejárni, miért tartja őket a szaksajtó az egyik legbalhésabb zenekarnak, és minek mennek rendszeresen veszélyes övezetekbe fellépni. Persze az új Underneath the Rainbow albumról is írtunk!

Az egyik kedvenc részeges társalgási témám, amikor különböző nagyokosokkal próbáljuk megfejteni, hogy akkor most mi a punk. Meg sem próbálom leírni a saját véleményemet erről, csak azért hozom fel ezt a példát, mert a mai is aktív és releváns punkzenekarok közül talán az egyik legjobb, a Black Lips három év szünet után új nagylemezt jelentetett meg.

1979684 10152668750112782 1348227525 n
Fotó: Facebook / The Black Libs

Egyenesen a pokolba

Az atlantai négyes nem a jó kis magyarosan ejtett pank vonalt képviseli sem zeneileg, sem szövegileg. Nincs tolvajtempó meg szélsőbalos politizálás, a tagok sem hordanak 'Ploited-felvarrós leszart bőrdzsekit, hogy aztán próbák után a Deák téren köpködjenek az üres boros flakonra. A Black Lips inkább ilyen.

A punknak azt a csodálatos vonalát képviselik, amitől olyan gyönyörű volt a '70-es évek New York-i gitárzenéje. 

  • deviancia
  • megbotránkoztatás
  • önpusztítás
  • rock and roll

Halál mindegy, hogy elvont avantgárdzenét játszol, lassú balladákat a heroinról vagy béna bluesriffeket nőnek öltözve, kizárólag egy a fontos, hogy anyádéknak ne tetsszen.  Meg a tanárodnak. Meg a főnöködnek. Meg a szomszédodnak és a kövér rendőrnek a sarki kavézóban.

A Black Lipsnek ezt sikerült visszahoznia a punkzenébe 2000-es évek elején, amikor a punk még súlyos sérültként feküdt az intenzív osztályon a Blink-182-k, Offspringek és NOFX-ek miatt. A 2003-as bemutatkozásuk óta hat nagylemezt jelentettek meg, az Underneath the Rainbow pedig már a hetedik (vagy a nyolcadik, ki honnan nézi).

Pedig semmi egetrengetőt nem csináltak,  csak amit elődeik a rock and roll hőskorában. A társadalom perifériájára szorult problémás suhancok rockzenével akartak csajozni, és azt játszották, amin felnőttek. Egy kis country, egy kis blues, néhol doo-wap vagy gospel, de semmi extra, hiszen egyikük sem egy zenei virtuóz.

A harmadik lemez magasságában kezdte őket felkapni a zenei sajtó, de nem kizárólag a sufnihangzású garázspunk miatt, hanem a színpadi akciók miatt. GG Allint és a bécsi akcionizmust szokták emlegetni legerősebb hatásként, de szerintem a Black Lips tagok egyszerűen buliból vizeltek a tömegre, kergettek csirkét a színpadon, smárolták le egymást vagy gyújtották fel a hangszereiket.

Gyorsan szerződtette is őket az extravagáns előadókat kifejezetten kedvelő Vice Records, a körbeimádott Vice médiabirodalom lemezkiadója. Egészen a tévészereplésekig jutott a Black Lips és egyre többet kezdtek beszélni az indie rock lassú kipukkanásával nagyobb figyelmet kapó garázsrock-garázspunk színtérről, aminek a zenekar lett az egyik kirakatcsapata. Onnantól kezdve tényleg azt csinálhatták, amit csak akartak.

Szivárványt hányni

Az extrém koncertek és a punk attiűd csak arra volna elég, hogy a Black Lips egy szubkultúra hőse legyen. 2011-ig kellett várni arra, hogy a Black Lips végre összehozzon egy olyan albumot, amit első hallásra nem úgy tűnik, mintha huszonéves alkoholisták játszották volna fel a sarki fűdíler pincéjében. A Vice-nál pedig nem aprózták el, és azt a Mark Ronsont kérték fel producernek, aki a saját zenei karrierje mellett olyan előadók albumain dolgozott, mint Paul McCartney, Adele, Robbie Williams, Lilly Allen vagy a Duran Duran. Vagyis semmi köze nincs a Black Lips szakadt garázspunkjához.

Közös együttműködésük, az Arabia Mountain a zenekar legletisztultabb és legkreatívabb anyaga lett. Ronson remekül ráérzett arra, hogy a Black Lips jó érzékkel tudna könnyen megjegyezhető, kifejezetten bulizós számokat írni, csak szarnak bele. Minden dalba pont annyira nyúlt bele, amennyire kellett.

Három évet vártak az Underneath the Rainbow-val, Mark Ronson már nem volt benne, a helyére jött Patrick Carney, a Black Keys a dobosa. Nem is nyúlt bele olyan drasztikusan a hangzásba, mint Ronson, így az Underneath the Rainbow sokkal közelebb áll a zenekar gyökereihez, mint a vintage hangulatú Arabia Mountain.

Koszos, sötét és pont annyira amerikai, mint a spagettiwesternek. Az egész album akár egy nagy vadnyugatparódia is lehetne a megfelelő szövegekkel. Az album fele maga a mocsokwestern, amiben a rablóbanda teljesen alkalmatlan tisztességes bűncselekmények elkövetésére és csak fekszenek az erdőben található búvóhelyükön moonshine-t vedelve. Ezek a countrys, jangle popos megoldások a Lips punkos tempójában előadva emlékeztetnek a zenekar kezdeti időszakára, csak ezek már normális dalok. Néha dereng csak fel az Arabia Mountain emléke, de meglepően jól átgondolt dalokkal pakolták tele az albumot. 

A Funny refrénjéhez használt gagyi szintetizátor is mutatja, hogy komoly ének- és gitártudás nélkül is képesek pofátlanul popos dalokat írni. A Dandelion Dust akár egy Black Keys szám is lehetne, de abból az olcsóbbik fajta, amit egy túlbuzgó marketinges írt a sokadik megújulására készülő poprock előadónak, aki egy autóreklámban hallott egy tök rakenrol számot. A zárásnak szánt Dog Days meg pont olyan, amilyennek a zárásnak lennie kell: elnyújtott, lassú és a vége felé örülünk, hogy túl vagyunk rajta.

Az Underneath the Rainbow ugyanolyan szórakoztató, mint a korábbi Black Lips lemezek, de kezd elfogyni a hat lemezen át kitartó háromakkordos gitárvarázs. De éppen ezért annyira jó olyan számokat hallani tőlük, amikben tökéletesen egyesül a Black Lips teli torokból, rekedten üvöltözős garázsrockja a valamiféle tudatosságot sejtető amerikai gitárhagyományokra épülő törénetmeséléssel.

Aztán majd kiderül az egész élőben, hiszen augusztus másodikán a budapesti Akváriumban lépnek fel a Számot megnyerő Middlemist Red koncertje után.