Az a lényeg, hogy anyádéknak ne tetsszen

Az egyik kedvenc részeges társalgási témám, amikor különböző nagyokosokkal próbáljuk megfejteni, hogy akkor most mi a punk. Meg sem próbálom leírni a saját véleményemet erről, csak azért hozom fel ezt a példát, mert a mai is aktív és releváns punkzenekarok közül talán az egyik legjobb, a Black Lips három év szünet után új nagylemezt jelentetett meg.

Egyenesen a pokolba

Az atlantai négyes nem a jó kis magyarosan ejtett pank vonalt képviseli sem zeneileg, sem szövegileg. Nincs tolvajtempó meg szélsőbalos politizálás, a tagok sem hordanak 'Ploited-felvarrós leszart bőrdzsekit, hogy aztán próbák után a Deák téren köpködjenek az üres boros flakonra. A Black Lips inkább ilyen.

A punknak azt a csodálatos vonalát képviselik, amitől olyan gyönyörű volt a '70-es évek New York-i gitárzenéje. 

• deviancia
• megbotránkoztatás
• önpusztítás
• rock and roll

Halál mindegy, hogy elvont avantgárdzenét játszol, lassú balladákat a heroinról vagy béna bluesriffeket nőnek öltözve, kizárólag egy a fontos, hogy anyádéknak ne tetsszen.  Meg a tanárodnak. Meg a főnöködnek. Meg a szomszédodnak és a kövér rendőrnek a sarki kavézóban.

A Black Lipsnek ezt sikerült visszahoznia a punkzenébe 2000-es évek elején, amikor a punk még súlyos sérültként feküdt az intenzív osztályon a Blink-182-k, Offspringek és NOFX-ek miatt. A 2003-as bemutatkozásuk óta hat nagylemezt jelentettek meg, az Underneath the Rainbow pedig már a hetedik (vagy a nyolcadik, ki honnan nézi).

Pedig semmi egetrengetőt nem csináltak,  csak amit elődeik a rock and roll hőskorában. A társadalom perifériájára szorult problémás suhancok rockzenével akartak csajozni, és azt játszották, amin felnőttek. Egy kis country, egy kis blues, néhol doo-wap vagy gospel, de semmi extra, hiszen egyikük sem egy zenei virtuóz.

A harmadik lemez magasságában kezdte őket felkapni a zenei sajtó, de nem kizárólag a sufnihangzású garázspunk miatt, hanem a színpadi akciók miatt. GG Allint és a bécsi akcionizmust szokták emlegetni legerősebb hatásként, de szerintem a Black Lips tagok egyszerűen buliból vizeltek a tömegre, kergettek csirkét a színpadon, smárolták le egymást vagy gyújtották fel a hangszereiket.

Gyorsan szerződtette is őket az extravagáns előadókat kifejezetten kedvelő Vice Records, a körbeimádott Vice médiabirodalom lemezkiadója. Egészen a tévészereplésekig jutott a Black Lips és egyre többet kezdtek beszélni az indie rock lassú kipukkanásával nagyobb figyelmet kapó garázsrock-garázspunk színtérről, aminek a zenekar lett az egyik kirakatcsapata. Onnantól kezdve tényleg azt csinálhatták, amit csak akartak.

• Elsőre rögtön kiadtak egy koncertlemezt, amit egy tijuanai kocsmában vettek fel a rajongók között.
• Elmentek turnézni Indiába, ahol az egyik koncert után rohamléptekben kellett megszökniük a városból és elmenekülni az országból, miután Cole és Ian smárolni kezdtek a színpadon és közben előkapták a farkukat is.
• A fesztiválokon különleges programmal lépnek fel: az austini SXSW-en 2007-ben napi 4-5 koncertet adtak egy héten keresztül, a barcelonai Primaverán egyik évben pedig mindennap felléptek, igaz, a fesztivál területén kívül, egy busz tetején, 
• ahonnan egyszer egyikük gitározás közben kezdett húgyozni a koncert közepén.
• India nem volt elég, és turnét szerveztek a Közel-Keletre, amiről dokumentumfilm is készült. felléptek Irakban, Libanonban és Egyiptomban is.
• Férficsókkal tiltakoztak egy homofób gyorsétterem ellen. 
• Az idei turnéjukon olyan illatokat, szagokat fognak fújni a közönségbe, mint a marihuána, szeméttároló vagy a Hold (?!).

Szivárványt hányni

Az extrém koncertek és a punk attiűd csak arra volna elég, hogy a Black Lips egy szubkultúra hőse legyen. 2011-ig kellett várni arra, hogy a Black Lips végre összehozzon egy olyan albumot, amit első hallásra nem úgy tűnik, mintha huszonéves alkoholisták játszották volna fel a sarki fűdíler pincéjében. A Vice-nál pedig nem aprózták el, és azt a Mark Ronsont kérték fel producernek, aki a saját zenei karrierje mellett olyan előadók albumain dolgozott, mint Paul McCartney, Adele, Robbie Williams, Lilly Allen vagy a Duran Duran. Vagyis semmi köze nincs a Black Lips szakadt garázspunkjához.

Közös együttműködésük, az Arabia Mountain a zenekar legletisztultabb és legkreatívabb anyaga lett. Ronson remekül ráérzett arra, hogy a Black Lips jó érzékkel tudna könnyen megjegyezhető, kifejezetten bulizós számokat írni, csak szarnak bele. Minden dalba pont annyira nyúlt bele, amennyire kellett.

Három évet vártak az Underneath the Rainbow-val, Mark Ronson már nem volt benne, a helyére jött Patrick Carney, a Black Keys a dobosa. Nem is nyúlt bele olyan drasztikusan a hangzásba, mint Ronson, így az Underneath the Rainbow sokkal közelebb áll a zenekar gyökereihez, mint a vintage hangulatú Arabia Mountain.

Koszos, sötét és pont annyira amerikai, mint a spagettiwesternek. Az egész album akár egy nagy vadnyugatparódia is lehetne a megfelelő szövegekkel. Az album fele maga a mocsokwestern, amiben a rablóbanda teljesen alkalmatlan tisztességes bűncselekmények elkövetésére és csak fekszenek az erdőben található búvóhelyükön moonshine-t vedelve. Ezek a countrys, jangle popos megoldások a Lips punkos tempójában előadva emlékeztetnek a zenekar kezdeti időszakára, csak ezek már normális dalok. Néha dereng csak fel az Arabia Mountain emléke, de meglepően jól átgondolt dalokkal pakolták tele az albumot. 

A Funny refrénjéhez használt gagyi szintetizátor is mutatja, hogy komoly ének- és gitártudás nélkül is képesek pofátlanul popos dalokat írni. A Dandelion Dust akár egy Black Keys szám is lehetne, de abból az olcsóbbik fajta, amit egy túlbuzgó marketinges írt a sokadik megújulására készülő poprock előadónak, aki egy autóreklámban hallott egy tök rakenrol számot. A zárásnak szánt Dog Days meg pont olyan, amilyennek a zárásnak lennie kell: elnyújtott, lassú és a vége felé örülünk, hogy túl vagyunk rajta.

Az Underneath the Rainbow ugyanolyan szórakoztató, mint a korábbi Black Lips lemezek, de kezd elfogyni a hat lemezen át kitartó háromakkordos gitárvarázs. De éppen ezért annyira jó olyan számokat hallani tőlük, amikben tökéletesen egyesül a Black Lips teli torokból, rekedten üvöltözős garázsrockja a valamiféle tudatosságot sejtető amerikai gitárhagyományokra épülő törénetmeséléssel.

Aztán majd kiderül az egész élőben, hiszen augusztus másodikán a budapesti Akváriumban lépnek fel a Számot megnyerő Middlemist Red koncertje után.