Ötvenéves a modok és a rockerek csatája

2014.05.19. 14:03 Módosítva: 2014.05.19. 15:15
A brit sajtó a második hastingsi ütközetként emlegette minden idők talán legnagyobb szubkulturális háborúját, a rockerek és a modok 1964-es összecsapását. A randalírozó fiatalok ügyét még az angol parlament is napirendre tűzte, a politikusok egy része kényszermunkára küldte volna őket. De mégis kik azok a modok?

Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1964. május 18-án és 19-én esett egymásnak a hatvanas évek Londonjának két legmeghatározóbb szubkultúrája, a modok és a rockerek tábora. Az összecsapásokra – mivelhogy több is volt – Anglia délkeleti partjainál került sor a tavaszi Bank Holiday alkalmával. Az ünnep alatt, azaz május utolsó hétfőjén (nyáron pedig augusztus utolsó hétfőjén) az ország bankjai és üzletei bezárnak, a családok pedig kisebb nyaralásokat szerveznek a partokhoz.

A hosszú hétvége öröme vezette London deviáns fiataljait is a tenger mellé, olyan békés városokba, mint Margate, Clacton, Southend, Hastings vagy épp Brighton. A családosok nyugalma nem tartott sokáig: hamar hajba kapott a fiatalok két tábora, pillanatok alatt tömegverekedések törtek ki, kirakatüvegek törtek be, nyugágyak gyulladtak ki és röpködtek a levegőben.

A két csoport nem ezen a pünkösdön találkozott először egymással, korábban is állandó feszültségek jellemezték a viszonyukat. Például néhány héttel a májusi eset előtt, amikor a húsvéti szünidőben az essexi Clacton partjainál tört ki zavargás. Közel száz fiatalt tartóztattak le. Azonkívül, hogy mindkét tábor fiatal lázadókból állt és motorokon közlekedett, a modok és a rockerek szinte minden másban különböztek.

Jó-jó, de kik azok a modok?!

Az irányzat első képviselői azok a londoni fiatalok voltak, akik az ötvenes évek végén a jazz tradicionális vonalával szemben a modern jazzt részesítették előnyben. Innen, egész pontosan a „modernist” angol kifejezés rövidítéséből ered a mod elnevezés.  Az ő világukat mutatja Colin MacInnes angol író Abszolút kezdők című, 1959-es regénye, amelyből jóval később, 1986-ban filmváltozat is készült – többek közt David Bowie szereplésével. „Jöjjön, aminek jönnie kell! Diákkorom utolsó évében semmit sem tagadok meg magamtól, ami kaland, ami izgalom, ami ábránd” – mondja a történet főhőse, ami nemcsak az ő, hanem a hozzá hasonlók mentalitását is kiválóan érzékelteti.

A modernisták nem csupán a zene, hanem a divat és a trendek iránt is érdeklődtek: olasz és francia művészfilmekből, magazinokból inspirálódtak, hogy később zakókat szabassanak és cipőket készíttessenek maguknak. Megjelenésükkel elsősorban a munkásosztállyal szembeni előítéletnek igyekeztek elébe menni. Emellett Lambretta és Vespa robogókon közlekedtek, amelyekre az előírt kettő helyett akár 10-30 visszapillantó tükröt is felszereltek. A korán záró pubok helyett az akár hajnalig is nyitva tartó kávézókban gyülekeztek, ahol a zenegépekből fekete R&B, soul és ska szólt. A klubokban – mint a Scene, a Discothèque, a Flamingo vagy a Marquee – eszeveszetten, sokszor egészen napkeltéig táncoltak, kitartásuk elsősorban az alkoholnak és kábítószereknek volt köszönhető. Ám amíg a hippik mentsvára az LSD és a fű volt, addig a modok az amfetamintól pörögték végig az éjszakákat.

Pete Townshend, a legjelentősebb mod zenekarnak számító The Who gitárosa és dalszerzője, 1968 szeptemberében, a Rolling Stone magazinnak adott interjújában, így emlékezett vissza ezekre az évekre:

Életem egyik legmeghatározóbb élménye a mod mozgalom. Nagyobb volt, mint a hippiké vagy az összes ilyen szubkulturális csoporté. Egész hadsereget vonultatott fel, tizenévesek erős, erőszakos seregét. Öregem, azok a robogók, meg a kinézetük! (...) A tagoknak rövid hajat kellett viselniük, kellett lennie annyi pénzüknek, hogy vehessenek egy igazán jó öltönyt, szép cipőt, inget, és úgy kellett táncolniuk, mint egy eszelősnek. Elegendő szert kellett tartaniuk maguknál, hogy állandóan be lehessenek állva. Lámpákkal telerakott robogókkal furikáztak, és katonai anorákot viseltek. Ez volt a mod lényege, és ez a történet vége is egyben.

A zsíroshajúak és a piperkőcök

Az állandó amfetaminhasználat és a szaporodó erőszakos cselekmények miatt a modok időközben a média egyre gyakoribb szereplői lettek. És volt is mivel felkelteniük a sajtó érdeklődését, ugyanis a mozgalom erősödésével egyre gyakoribbakká váltak a modok és a rockerek közötti összetűzések. A modok csupán zsíros hajú, bűzlő bőrdzsekiseket láttak a rockerekben, akik az amerikai filmekből ismert motoros bandákat utánozzák, a rockerek pedig a modok piperkőc, férfiatlan, középosztályt majmoló szokásaitól undorodtak. Ám a nőiesség vádja ellenére a modokat igazán nem kellett félteni a bandaháborúkban, hiszen később az ő keményvonalas águk termelte ki az első szkinhedeket, akikkel nemrég egy másik cikkben foglalkoztunk, és akik a futballmeccsek utáni csetepatékban hamar kitanulták az utcai küzdelmek fortélyait.

A két szubkultúra közti ellentét olyan köztudott lett, hogy egy motorosmagazin 1963 decemberében még egy tesztet is közölt, amelyből azt tudhatta meg az olvasó, hogy a modok vagy rockerek közé tartozna, netán semleges lenne a vitában. „Ha még nem múltál el 25, akkor vagy modnak vagy rockernek kell lenned" – írta a lap a felvezetőben.

Sőt, az 1964-es Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmben egy újságírónő még a zenekar dobosától, Ringo Starrtól is megkérdezi, hogy a rockerek vagy a modok közé sorolja magát. „Ühm, nem. Én egy mocker (gúnyolódó) vagyok” – kerüli meg a kérdést tréfásan Ringo, noha ismeretes, hogy első éveiben a Beatles is modként öltözködött, ám zenéjük nem volt különösebben népszerű a modernisták körében.

Are you a mod, or a rocker?

A harc, ami után minden szürkévé változott

Az ötven évvel ezelőtti összecsapások legnagyobbikára Brightonban került sor, és bár elsősorban ökölharc folyt a felek között, a nyugágyak mellett olykor akár kések és láncok is előkerültek. A zavargások rövidesen átgyűrűztek Hastingsbe is, és körülbelül két napig tartottak. A sajtó ezután a második hastingsi csataként emlegette az esetet, így keltve pánikot az emberekben, pedig a megnevezéssel csak a csaknem 900 évvel azelőtti, 1066-os ütközetre utalt, amely során Vilmos, Normandia hercege meghódította Angliát.

A zavargások alatt a beavatkozó rendőrök sem álltak a helyzet magaslatán, hiába vetettek be kutyákat és lovakat is, a fiatalok fejetlensége végül őket is összezavarta. David Rowland, aki 29 évesen, a rendőrök oldalán élte át az eseményeket, később elárulta: tudták, hogy a fiatalok verekedni jöttek, a modok fölényes túlerőben voltak, ők pedig az ország déli feléből kaptak erősítéseket. Voltak olyan modok és rockerek is, akiket jobb híján postakocsikba zártak a hatóság emberei. A brightoni foglyok helye ma egyébként múzeumként üzemel, ahol egy falfirka máig hirdeti: itt járt Dave, a Rocker, 1964-ben. De nemcsak a rendőröknek gyűlt meg a bajuk a modok és a rockerek háborújával, az eset után a bíróságokon is rendszeresek voltak a túlórák.

Alfredo Marcantonio, aki tizenhét évesen, a modok oldalán élte át az összecsapásokat, utólag így emlékezett: „A harc után minden nagyon szürke lett.” A brightoni eseményeket egyébként Franc Roddam 1979-es Kvadrofónia című filmje örökíti meg a legjobban, a Who zenéjével és Sting első filmszerepével.

Kvadrofónia (1979) előzetes

Pete Townshend, a Who tagja évekkel később így nyilatkozott a tengernél összegyűlő modokról:

Egyenként ezek az emberek senkik voltak. A legalacsonyabb réteget képviselték, Anglia legkisebb közös többszörösét. Nemcsak hogy fiatalok voltak, de alsó osztálybeli fiatalok. Kénytelenek voltak átvenni a középosztály öltözködését, beszédmódját és viselkedését, hogy megszerezhessék a megélhetésükhöz szükséges állásokat. (...) Erőként pedig fölülmúlhatatlannak bizonyultak. Ők voltak a Fölény, Anglia Fölénye, az összes háborús újszülött meg veterán, aki visszajött a háborúból, és addig spórolt, míg bele nem lilult a feje. Az eredmény: ezer meg ezer gyerek, túl sok gyerek, kevés tanár és szülő, és túl kevés szer ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle.

A két szubkultúra közti összecsapások az év fennmaradó részében – például az augusztusi hosszú hétvégén – is folytatódtak, és átnyúltak 1965-be is. Abba az évbe, amikor a Who megírta a modok egyik himnuszát, bemutatkozó lemezének címadó dalát, a My Generationt. „Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem” – énekli benne a zenekar. A dalt minden idők tizenegyedik legjobb dalává választotta a Rolling Stone, tizenharmadik helyen végzett a VH1 legjobb rock&roll számokat sorakoztató listáján, de bekerült még a Rock and Roll Hall of Fame-be is, azon ötszáz szám közé, ami a rock and rollt alakította, és azzá tette, ami. „A mi zenénk abban az időben azt képviselte, ami a modnak bejött, és valójában semmitmondó blődli volt" – nyilatkozta utólag a zenekar.

The Who - My Generation

A modok és rockerek rendbontásai még az angol parlamentben is napirendre kerültek. A politikusokban többféle megoldás is felmerült, például hogy állítsák vissza a sorkatonaságot és a kényszermunkát, ám a probléma végül anélkül illant el, hogy orvosolni tudták volna. Ugyan mindkét tábor folytatta a tengerparti bandázásokat, egy idő után, fokozatosan maradoztak el az összetűzések. A partokra végül béke szállt – többek közt amiatt is, mert a modok egy jelentős része hippinek állt, hogy aztán önmagát arcul köpve, LSD áztatta delíriumban hirdethesse a szeretetet és a világbékét.



  • Hírek
  • Támogatások